Az egyszemélyes filmek örökös csúcstartója -fiktív- címért is komoly nyerési eséllyel bíró Tom Hanks látható ebben az atípusos poszt-apokaliptikus moziban, a Finchben. Ő a címszereplő, egyben az egyedüli humán szereplő a filmben (indirekt módon akad még néhány, de ezek sem arccal, sem alakban nem jelennek meg). A cselekmény nagyjából annyi, hogy egy Földi civilizációt elpusztító kataklizma (nincs részletezve, mi az) után, a 60+ fokos átlaghőmérsékletben és az “ementáli sajt-szerű égbolt” ózonlyukai alatt csak elszigetelt embercsoportok maradtak életben. Finch egy bunkerben él az által épített guberáló robotjával és egy kiskutyával. Finch halálos beteg, ezért épít egy másik robotot, azzal a céllal, hogy halála után legyen ki vigyázzon a kutyára…

Holywoodi alaprecept, hogy a sikeres filmbe vagy kisgyerek kell, vagy állat. Itt az állat szerepel, valamint a robot, akinek “agya” egy váratlan esemény miatt csak 75%-ban van feltöltve, tehát amolyan kedves kelekótyaként csetlik-botlik végig a történetben – a minden nézőben valahol ottlakó kisfiú imádni fogja. Az efféle poszt-apokaliptikus disztópiák általában borongós, negatív hangulatban telnek, a Finch azonban kifejezetten érzelmes, szinte szentimentális mozi, még akkor is, ha a végén a happy ending meglehetősen sajátos -mondhatni fájdalmas- értelmet nyer. Ebben az értelemben sablonkerülő film Miguel Sapochnik rendezése. Finch, azaz Tom Hanks próbál túlélni, miközben az általa épített robotot próbálja felruházni mindazzal, ami az emberi létben a közmegegyezés szerint értékesnek számít. A műfaj tulajdonképpen road-movie, mivel miközben a szereplők fizikai és földrajzi értelemben is eljutnak A-ból B-be, a szereplők közötti kapcsolat is progresszíven alakul. Akció ugyan alig akasztja meg ezt a kétszintű folyamatot, de ami van, annak éppen ebből a fejlődési szempontból van dramaturgiai értelme. Látványos, szolidan elgondolkoztató, egyben szórakoztató, igazi hollywoodi mozi – az egész családnak.