Amint idősebbek leszünk, főleg szülők, mindig tudni akarjuk, vajon mi történik a hangsúlyosan becsapódó ajtók mögött kamasz gyermekeinkkel. Mivel foglalkoznak, amiről mi, felnőttek nem tudhatunk? Mit rejtegetnek? Efféle kínzó kérdések gyötörnek, miközben egy csapásra feledjük azt a néhány boldog, zűrös, rettenetesen bonyolult, halálosan súlyos, vagy legalábbis akkor annak hitt érzelmi és testi viharoktól sújtott néhány évet, amit nem is olyan rég mi is megéltünk. A kamaszok nagy része ma is csak ezt a kort szeretné/próbálja/kénytelen magában megélni a szobájában, azonban nem szabad elmenni amellett, hogy az utóbbi 25 évben berobbanó információs forradalom következtében a mindenki számára elérhető interneten olyan dömpingben ömlik a felhasználóra a szarvihar, hogy ember legyen a talpán, aki megússza azt viszonylag sértetlen elmével. A tinik márpedig közismerten olyan mértékben gyógyultak rá a világhálóra (direkt boomerkedek), hogy az már tényleg veszélyes(nek tűnik). A mostani, sőt, tán még az eggyel korábbi generáció is pont beleszületett a digitális korba, mintegy az anyatejjel szívta magába a virtuális világot, és olyan lépéselőnnyel száguldoznak rajta, amit mi, picit idősebbek már alig tudunk követni. A Kamaszok című négyrészes angol miniszéria egy Instagramon lezajlott, bonyolult jelentésű emotikonbombázással lezajló csetelés utóhatásaként bekövetkezett (valódi, tényszerű, nem virtuális) gyilkosság körülményeit tárja fel, több szempontból, a rendőrségi, családi, iskolai tanúvallomások egymással való összevetésével, így alkotva meg annak pszichológiai és szociális hátterét – NAGYON pontosan. Mondhatni, ólomsúllyal tapaszt ez a négyszer ötvenvalahány perc a fotelbe…

Közben azonban nem tudok elmenni amellett, hogy e széria legnagyobb hibája éppen az, amit más esetben az egyik legfontosabb erényként szoktam felhozni. A Kamaszok által valóban iszonyú hitelességgel megközelített és megjelenített problémától engem igen sokszor eltávolított, ha akarom, akaratlanul is elidegenített az amúgy hihetetlen precízen végiggondolt cselekmény és forgatókönyv (Stephen Graham és Jack Thorne műve) tökéletesége feletti álmélkodás, az ötvenperces snittek (igen, egy epizód EGY SNITT) már követhetetlenül bonyolult kameramozgásain való döbbenet és a szintén ötvenperces, elképzelhetetlenül koncentrált, minden pillanatában, rezdülésében hiteles színészi teljesítmények garmadája feletti csodálat. Láttam már hosszúsnittes filmet, ez nem új dolog technikailag, de ilyen precízet biztosan nem. (Jó, nyilván van benne valami AI bindzsizés, de akkor sem értem, mi és főleg hogyan, mi módon ment itt….) Ráadásul hiba nélkül! Bazki, ez nagyon komoly munka volt. Közben azonban volt/van itt egy sztori is, ami szintén igen fontos, tök mai dologról próbál mesélni, aminek éle picit (!) azért tompult a tényleg zseniális technikai truváj miatt.