Az ún. Budapesti Iskola legnemesebb hagyományait viszi tovább, illetve éleszti fel Szimler Bálint első nagyjátékfilmje, a Fekete pont. Az 1970-es évek elején feltűnő filmes irányzat alkotásait dokumentarista játékfilmként is definiálhatjuk, melyek jellemzően egy komoly és valós társadalmi problémára irányították a figyelem fénykörét egy fikciós, de minden szempontból reális történetet hiteles környezetben, hiteles, általában amatőr szereplőkkel eljátszva. Ezek a legtöbbször látszólag “helyi érdekű”, speciális kis sztorikból aztán valahogyan mindig a fennálló politikai/gazdasági rendszer hiányosságai, fonákságai rajzolódtak ki éles, vastag kontúrokkal, a korabeli kultúrpolitika egyre mélyebb homlokráncai, sőt, olykor tiltó dühe közepette. Dárdayék, Elek Judit, Gazdag Gyula, Schiffer Pál, Zolnay, Erdőss és a korai Tarr Béla öröksége látszik a fiatal Szimler filmjén is, ahogyan egy Nyugatról hazaköltöző család (Gyere haza, fiatal!) szabad világba szocializálódott gyermeke kerül a mai általános iskola-rendszer lelketlenül, s mint kiderül, embertelenül csikorgó fogaskerekei közé, miközben olykor már szinte groteszk hatású vágóképeken (az Emmy-díjas Rév Marcell itt is remekel), abszurd mellékszálakon kirajzolódik a mai magyar társadalom jónéhány jellemző rákfenéje, a fásult közönyösség, a részvétlenség, a szolidaritás szinte teljes hiánya, a problémák kezelése helyett a mindig másra mutogatás, a patópálizmus, a szervilizmus és a merev elutasítása mindennek, mi eltér a megszokott, de szabályos szartól. Jellemző módon, a mai magyar hatalom sem támogatott egy ilyen filmet, mely teljes egészében saját zsebből, illetve a magyar filmszakma baráti segítségével készült el. A nézettségi adatok szerint a mozikban mégis 129 066 jegyet adtak el rá és ezzel az eredménnyel mintegy 297 441 181 Ft bevételt termelt a jegypénztáraknál, ami manapság egy magyar filmnél, de főleg egy ilyen témájú magyar filmnél óriási sikernek számít.

I’m coming out: egyik végzettségem szerint én magam is pedagógus vagyok, a filmbeli autokrata tornatanárt az önazonosság teljes hitelével megformáló, ám a valóságban tök más személyiségjegyekkel bíró Kovács Ákos Dadan felett végeztem két évvel, ugyanott, ahol ő; tehát részben érintett vagyok a témában, de az, hogy mégsem vagyok gyakorló pedagógus, abban a legnagyobb szerepe éppen annak van, amit a film érzékletesen bemutat. Mondhatnánk, hogy akkor honnan tudom, milyen az élet a mai magyar iskolákban, de ezt részben bárki tudja, akinek van gyermeke és életében legalább egyszer vett részt szülői értekezleten (az is milyen jelenet!), részben jelenlegi, nem iskolai jellegű munkám kapcsán látom és tapasztalom, saját bőrömön érzem is ezt az “élményt”. Látom a holtfáradt, unatkozó, pótcselekvésekbe menekülő, a külvilágtól saját, különbejáratú univerzumba, virtualitásba menekülő, a filmben szinte Sarkadi Oszlopos Simeonjává vénült Palkó egyre távolibb tekintetében ikonikussá váló gyerekeket, a kiégett, kiábrándult, nemtörődöm, fásult tanerőket, melyek közül húszból egy, ha való erre a rendkívül fontos pályára.

Vicces részlet a filmben, hogy a technikatanár nem tudja bekapcsolni a számítógépet, nem ért hozzá, elnevetjük magunkat, de hamar átérezzük ennek katasztrófáját is, de az, amikor azonnali hatállyal, tankerületi ukázra kirúgják az egyik tanárt, éppen azt, aki gondolkodás nélkül vállalta a tanárhiány miatti túlórát, csak azért, mert egy civilszervezetben is tevékeny szerepet vállal, az már gyomorszorító düh. Annál gonoszabb, aljasabb dolgot pedig elképzelnem is nehéz, hogy az egyik diák rendbontásáért járó fekete pontot egy másik diákkal tartatják számon az ún. pedagógusok…. Miközben minden, amit Szimler megmutat filmjében, vitán felül igaz és hiteles, látnunk kell azt is, hogy néhány jelenet, néhány motívum talán túlzón és didaktikusan hathat: ennek oka azonban elsősorban formai, nem a valóság torzítása, hanem néhány fontos momentum kiemelése, aláhúzása, valamint a történet által sugallt mondanivaló általános érvényűvé emelése a célja. Szimlernek ez nagyon nagy százalékban sikerült is.