Alapvetően nem fűznék túlzott reményt videojátékokból készült filmekhez/sorozatokhoz, hiszen még a videojátékokra kattant gamerek számára is könnyen belátható, hogy ezek élménye korántsem a cizellált cselekményben, az alapos karakterépítésben és -fejlődésben, s más effélékben rejlik, sokkal inkább az egyéni, primér örömben, hogy te, saját magad, esetleg ad hoc virtuális társakkal, illetve ezek ellenében haladsz végig a játék készítői által elédszerkesztett kvázi akadálypályán. Ha ezt valaki filmes módszerekkel, filmes nyelven tárja a nézők elé, megfosztva azt az interaktivitástól, tehát a fő, elsődleges vonzerejétől, az valószínűleg nem lesz több, mint nézni valakit, hogyan játszik. Elég másodosztályú szórakozásnak tűnik ez… Persze, vannak olyan játékok, melyek már valamilyen szinten használják a mesterséges intelligencia “kreativitását”, vagy a játékos pillanatnyi döntései szerint alakul a játék további menete, ami már izgalmasabb dolog, de ennek lefilmezése még mindig nem több egy más/valaki által lejátszott játék reprodukciójánál. A Last of Us nevű, Playstationra írt -igen komoly sikereket arató- játék is ez utóbbi csoportba tartozik, s ennek megfelelően, a Last of Us című sorozat is egy ilyen reprodukció.

Craig Mazin a videojáték szüzséjét is író Neil Druckmann-nal kreálta az HBO Max számára ezt a sorozatot, mely -mivel a játékkal nem játszottam, így csak mások véleményét ismerve- meglehetős alapossággal követi a játék cselekménysorát. Disztópiáról van szó. Egy gomba pusztítja ki a világ (tehát az USA) lakosságának nagy részét, zombiszerű lényekké változtatva őket, miközben különböző jó és rosszszándékú túlélő csoportok kerülnek a két főszereplő, a háborús veterán gyilokmester Joel (Pedro Pascal) és a gombafertőzésre immunis, tizenéves, ennek és a körülményeknek megfelelően olykor kifejezetten pimasz Ellie (Bella Ramsey). A cselekmény nagy vonalakban olyan, mint az összes többi efféle disztópikus szériáé, a főszereplők sok-sok kalandon keresztül igyekeznek a pusztuló A-ból a remény B-jébe. Egy hajdan virágzó civilizáció lepukkant, omladozó maradványai jelenti -számomra- a történet elsőrendű vonzerejét, mivel, valamilyen eddig fel nem tárt okból, már régóta izgat hogy régen emberlakta, de ma már halott helyszíneken barangoljak – nos, ez a sorozat nagy része. Néha jönnek zombik, máskor gonosz egészségesek, őket le kell gyakni és valaki nyilván túléli, hiszen lement eddig két évad és jön a harmadik. De hát nem egy Háború és béke ez, de azt azaért meg kell hagyni, hogy Druckmannék azért komolyan dolgoznak az ügyön, hogy a cselekmény filmes szempontból is értékelhető legyen; az idősíkok érdekes kezelésével, a főbb karakterek markáns jellemzésével olykor sikerül a hasonló témájú átlag főlé nőnie a sorozatnak, még a kissé erőltetetten beemelt, valóban kvótaszerűnek tűnő homo/leszbi felhangokkal is. Bella Ramsey színészi értelemben is érdekes jelenség, Pedro Pascal pedig A-kategóriás sztárrá lépett elő a Last of Usnak köszönhetően. Mellékkarakterekben azonban vannak gyengébb, vázlatosabb, illetve közhelyesebb, akad néhány eddig gyengébbnek tűnő színészi teljesítmény is, a történet látványvilága azonban elsőrangú. És ha megyünk a sztorival, akkor akár izgalmas is lehet ez a szoft-horror disztópia – már annak, aki bírja a negatív jövőképet. Én például így edzem magam a holnapra. 🙂