Az elsősorban a klasszikus amerikai olasz (ír, zsidó) bűnszövetkezetek tevékenységét, működését feldolgozó maffiafilm műfajában/alműfajában igazán már nem lehet sok újat mondani, elsősorban a korábbi, sok helyen sokat emlegetett, immár klasszikus példák (Keresztapa-trilógia, Nagymenők, Casino, Volt egyszer egy Amerika, stb.) miatt, melyek méltán vívtak ki kitüntető helyet az egyetemes filmművészetben is. A veterán Barry Levinson sem tesz hozzá semmit a jól ismert klisékhez The Alto Knights című filmjében, még akkor se, ha egyenesen kettős főszerepben szerepelteti a maffiafilmek egyik legikonikusabb arcát, Robert de Nirót, aki a tőle elvárható módon adja két valóban élt maffiózónak, Vito Genovesenek és Frank Costellónak időskori alakját.

De Niro a két figurában szimultán mutatja be újra jellegzetes grimaszait, nézéseit, melyekre pályájának utóbbi néhány évtizedében korlátozódik színészi zsenije, szerencsére ő azért Robert de Niro, aki valahol ezekért is az az ikon, aki. Szomorú picit látni, milyen öregecske lett, de hát ez az élet rendje, nem tehet róla, dolgozik, teszi a dolgát – bár ebben nem igazán segítenek neki kissé bumfordira sikeredett maszkjai. A film ritmusa, egésze is olyan öregecske: Costello komótos belső narrációja mentén vezet végig a két gyerekori jóbarát, majd öregkorára halálos ellenséggé váló italo-amerikai bűnöző sztoriján. Levinson láthatóan nem akar “nagyot gurítani”, szándéka csak annyi, hogy elmeséljen még egy történetet az Amerikai Egyesült Államok XX. századi történelmét, belpolitikáját, szórakoztatóiparát és bűntörténetét alapvetően meghatározó, etnikai alapon szerveződő szervezett bűnözésről, ami hellyel-közzel azért sikerül is neki, kár, hogy ezeket a sztorikat innen-onnan már mindenki ismeri, mindenki hallotta már valahol, aki a téma iránt érdeklődik. Alapvetően tévéfilmes a dizájn, látszik, hogy streamre szánták, nem mozivászonra, de az is látszik, hogy a 83 éves Levinson már nem igazán érti a nagyképernyős 4K tévék vizuális képességeit – viszont ügyesen kezeli a történet idővonalát az archív és kamu-archív bejátszásokkal, adott korabeli zenékkel, stb. Üdítő viszont az elsősorban a film második felében megjelenő gunyoros hangnem… Közepes film ez, de amúgy nézhető.