Szegény Agatha Christie még holtában is kísért, de hát mit lehet tenni, ha valaki író lévén egy műfajban klasszikusat alkot? Paul William Davis minisorozatának ugyan szó szerint nem Agatha néni valamelyik története az alapja, de ahogyan a sztoriban több helyütt is megidéződik Miss Marple vagy éppen Hercule Poirot excentrikus alakja, úgy ez a sztori is struktúrájában, kacskaringós cselekményvezetésében, a nagyszámú karakter virtuóz jellemzésében és az okok és indítékok összekutyulásában a klasszikus “ki a gyilkos?” jellegű krimik nagyasszonyának stílusát hozza. A rezidencia azonban mégis magán hordoz egy sor egyéni jegyet is. Például Agatha néni egészen biztosan nem használt volna annyi csúnya, four-letter kifejezést, mint amit itt szórnak egymásra a legkülönfélébb társadalmi státuszú szereplők, itt ugyanis úgy repkednek az explicit kimondott különféle külső nemi szervek, mint egy gengszerrap-videóban, miközben a helyszín, az effektív címszereplő az amerikai elnők rezidenciája, a Fehér Ház.

De Davis gunyoros, olykor már abszurd módon idióta mesélő modora, a karakterek valóságtól teljesen elrugaszkodott, karikaturisztikus jellemzése, az ötletesen, de látványosan fényképezett, pergőn, kreatívan vágott jelenetek parttalan áradása is olyan, mintha Ben Stiller Wes Andersonnal készített volna egy telibepörgetett Agatha Christie-parafrázist. Minket kifejezetten szórakoztatott ez a nyolcrésznyi őrület, és tényleg csak az utolsó részben, a madarak iránt olykor mintha a bűnügyek felderítésénél is nagyobb érdeklődést mutató, zseniális nyomozóhölgy által elővezetett, az Agatha Christie-szerű történetekre oly jellemző, mintegy kötelező elemként használatos, a végső, az igazságot teatrálisan feltáró, grandiózus fináléban jöttünk rá, ki lesz a gyilkos – nem sokkal később az is lett, de azért Davis még ebben a röpke intervallumban is el tudott picit bizonytalanítani. A kinyújtott középső ujj gesztusa – mégha műfajidegenként is – ott van a végén, amit szintén megtapsolok.