Egy idős, jól szituált isztambuli bácsi csendesen, szolid derűvel éldegél kényelmes otthonában. Filmes lánya filmet készít édesapja nyugdíjas napjairól. A fővárosi városrendezési terv azonban kecsegtető lehetőséget kínál az építési vállalkozóban, aminek következtében a bácsit mondvacsinált indokok alapján kilakoltatják nemrégiben felújított, jó állapotú lakásából, hogy egy nagyobb, kényelmesebb, még újabb lakásba költöztessék, amit azonban még fel kell építeni. A kilencvenes éveiben járó bácsi azonban nem akar költözni, ideje sem sok van már egy új életre és a róla, vele készülő film is állandósuló anyagi nehézségekkel küzd… A török Asli Özge Faruk Özgéről, saját édesapjáról és édesapja főszereplésével készítette ezt az önreflexió-koncepción alapuló dokumentum-játékfilmet. A Faruk egy teljesen banális, mondhatni hétköznapi történetet dolgoz fel, mely csak azoknak abszurd, akik nem Magyarországon, Romániában és általában a volt keleti blokk lemaradóban lévő országaiban, vagy éppen az orbáni demokráciához sokban hasonlító, sokszor még azt is alulmúló Törökországban élnek. Nekünk teljesen reális Faruk úr csendes, rezignált vesszőfutása, tökéletesen értjük azt az értékvesztett, erkölcsileg erodált világot, melyben ő él, így csak némán, szótlanul, némi keserű szomorúsággal a torkunkban lépünk túl a film fináléjának fordulatán – ahogyan ő is teszi.