Elsősorban az argentin színészfejedelem, Ricardo Darín kedvéért kattintottam bele ebbe az angol/argentin scifi-szériába, véletlenül láttam meg egy felugró előzetesben. Semmit nem tudtam amúgy, mi ez Az eternauta… Nos, elsőre minden nagyon furcsa volt. Furcsa karakterek, különös jelenetfűzés, még különösebb hangulatok. Az első néhány rész megtekintése után csak utánaolvastam a dolognak: bizonyos Héctor Germán Oesterheld és Francisco Solano López 1957 és 1959 között jelentette meg hasonló címmel képregénysorozatát Argentinában, mely hamar az ország, valamint picit később a műfaj geekjei számára szerte a világon ismert, fontos darabbá vált. Több hamvába holt megfilmesítési kísérlet után aztán, megfelelő pénzügyi és technikai feltételek megszerzésével, illetve felhasználásával Bruno Stagnaro alkotta meg ennek sorozatverzióját a Netflix számára.

Buenos Airesben egy átlagos nap esni kezd a hó, és hullani kezdenek az emberek. Senki nem tudja, mi történt, mi történik. Egy dermesztő, borzongató disztópia veszi kezdetét, ami kezdetben kifejezetten érdekes, ahogyan bemutatja teljesen átlagos emberek, átlagos családok reakcióit a helyzetre (Darín egy középkorú baráti társaság tagjaként, a szokásos péntek esti káryaparti alatt cseppen bele a történet kellős közepébe). Ahogy haladunk előre, úgy válik egyre kuszábbá, misztikusabbá és fantasztikusabbá a cselekmény – én szívesebben vettem volna, ha megmarad a hozzávetőleges realista helyzetábrázolásnál, egy halálos természeti/csillagászati kataszrófa társadalmi hatásait modellezendő, az eredeti sztori ennél jóval messzebre megy. Jól néz ki amúgy a cucc, kifejezetten érdekes a hetvenes évek dél-amerikai progresszív rock-szcénájából szemezgető soundtrack, általában jók a karakterek is – meglátjuk, mi lesz ebből a második évadban.