Hogyan lehetséges, hogy egy húszperces epizódokból álló dokumentumfilmsorozat, melynek túlnyomó részében egy 70 év körüli faszi ül a kamera előtt és festeget, 100%-ot érjen el az ismert kritikagyűjtő oldalon, a Rotten Tometoes-on? Mert a Festés Johnnal (első évada) simán hozta ezt a túlzás nélkül elsöprőnek nevezhető kritikai elismerést. Talán mert jól fest? Jól fest, de sokan festenek a világon jól, sokan még nála is jobban, persze, John akvarelljei (John kizárólag vízfestékkel fest) valóban viccesek, vidámak, a maguk módján különlegesek is, de önmagukban talán mégsem annyira jelentősek esztétikai értelemben, hogy azok így képernyőn keresztül is hengereljenek. Az akvarellfestészet technikáját kevéssé ismerők, akik erről a témáról legfeljebb annyit tudtak, amennyit alsóban a rajztanítással megbízott tanerő számokra elárult, tehát kezünk-köpenyünk nagymértékű összefestékezését (nem baj, ez csak víz, mosással kijön!), talán láthatnak érdekes dolgokat John aprólékos és akkurátus ecsetkezelését figyelve, de valószínűleg ez is unalmassá válhat az átlagnéző számára néhány epizód után. Mondjuk, John közben beszél, történeteket mesél régebbi életéből, olykor csattanóval a végén, olykor csak úgy ellebegtetve – vicces dolgokat, néha bölcs dolgokat, máskor meglepőeket. Néha meg csak úgy szimplán hülyéskedik… De mégis, mi van ebben annyi, hogy minden fitymajankó, fintorgó kritikus odáig legyen érte?

Mondjuk, John az a John Lurie. Akinek ez a név semmit nem mond, talán továbbkattinthatnak. A kritikusok nagy részének és a közönség egy speciális szeletének azonban nagy kedvencei a Florida, a paradicsom vagy a Törvénytől sújtva című mozik, melyeknek emblematikus figurája ő, amellett, hogy jelentős figurája az avantgard jazz igen széles spektrumú műfajának. 1994-ben azonban bizonyos neurológiai problémák miatt visszavonult minden nyilvános szerepléstől, azóta ahány év, annyi diagnózis egészségügyi állapotát tekintve, beleértve azt is, hogy volt, hogy egy évet jósoltak neki. Most, legalábbis mialatt a külvilágban tombolt a Covid, ő leforgatott három évadot ebből a festegetős, sztorizgatós dologból, és szemlátomást nincs rosszabb állapotban, mint egy hozzávetőleg jó állapotban lévő hetvenegynéhány éves férfi. A Festés Johnnal amúgy hajaz Lurie 1991-es Horgászat Johnnal című tévésorozat koncepciójára, melyben Lurie néhány haverját, Tom Waitst, Dennis Hoppert, Jim Jarmuscht, Matt Dillont és Willem Dafoe-t vitt el egy kis pecázásra, melyet például Tom Waits igen rosszul viselt. Ebben a festős szériában John két nővel, a producerként is jelen lévő társával, Nesrin Wolffal, valamint a házvezetői teendőket ellátó, de olykor rajzfilmhősként megjelenő Ann Marie Gludd Jamesszel szerepel Erik Mockus érzékeny látású kamerája előtt. Egy ismert vendége lesz mindössze, a Red Hot Chili Peppers legendás basszere, Flea személyében, de ő csak a hab lesz a végén. Bár ennek nem biztos, hogy végül örül… Ja, a már nem aktív Lurie azért végigzenéli a filmet, sőt, zenekari próbáira is be-benézünk.

Bár nem kötik orrunkra, Lurie egészen biztosan a Kis-Antillák Grenada nevű szigetecskéjén tengődik egy egyáltalában nem puccos házikóban, a domb tetején, kvázi a paradicsomban, a távolban a távoli óceán látványa biztosítja a végtelenség bizonyosságát. Ott festeget. Festegeti a paradicsomot, benne álmaival, életének kifacsart lenyomataival, meg egy csomó hülyeséggel, ami közben eszébe jut. Mintegy 18-szor húsz percnyi meditatív, olykor hipnotikus, máskor csak simán pihentető, olykor viszont egy mélyről induló, öblös kacajban manifesztálódó aranyosság (adorability), mint az élet egyedüli értelme és lényege. Még akkor is, ha ez az aranyosság olykor kissé pajkos, máskor kissé szemtelen, de sohasem dühös. A Festés Johnnal tehát tökéletesen működik terápiaként, akár meditációként, akár tréningként – talán azoknak is, akik bár nem tudják, ki ez a fószer, de elég nyitottak és kíváncsiak.