A legnagyobb baja Jason Bateman és Jude Law nyolcrészes minisorozatának, hogy nehézkesen vonja be a nézőt. Ezt legtöbben úgy veszik le, hogy a Fekete Nyúl unalmas. Mi tagadás, tényleg eléggé nyomottan indul ez a széria, ráadásul a történések idősíkja is eléggé össze van kavarva (bár ilyet azért már láttunk). Sokan ráadásul Mackó-koppintást éreznek bele a sztoriba, hiszen ez a sztori is egy étterem (a címszereplő) körül forog, amit egy törekvő, de nem túl szerencsés sorsú pacák (Jude Law) befuttatni, ezúttal a híres Brooklyn-híd tövében, miközben különféle alvilági erők, vélt és valós barátok, valamint a zűrös életű bátyus (Jason Bateman) jó-, illetve rosszszándékú húzásai nehezítenek. De ebből a párhuzamból aztán ennyi is. Érezhetünk Bateman korábbi, szerintem igen jó Ozarkjából vett motívumokat is: ilyen az egész cselekményen végigfutó üldöztetés/menekülés, ilyen a könyvelő/számlázás motívuma és ilyen a sajátos értelemben vett családközpontúság is.

És ez utóbbi a lényeg, hiszen a végére egy igen szép és megrázó testvérdrámába fut ki a történet, ezt készíti elő az első részek kvázi “unalma” és “vontatottsága” is. A hatodik rész aztán úgy összerántja a cuccot, mint ecet a tejet, minden értelmet nyer, minden a helyére kerül, mintha öt részen keresztül kézenfogva vezettek volna a félhomályba, de ekkor hirtelen felkacsolják a villanyt és a szó szoros értelmében mindenre fény vetül. Értelmet nyer minden, korábban érthetetlennek tartott momentum, megértjük a különféle, amúgy elég jól jellemzett karakter motivációja és a végére rendesen be is pörög a cselekmény, hogy aztán egy szép, de drámai csúcsban, majd egy szomorkás, de mégis szerethető végkifejletben végződjön. Law és Bateman rendesen odateszi magát színészi értelemben is, de rajtuk kívül is van néhány igen szép találat: elég erős például az antagonista-páros, Junior és Babbitt (Forrest Weber és Chris Coy). Szóval, szerintem megéri átrágni magunkat a kezdeti botladozó lépéseken, mert a végére rendes, minőségi dráma lesz ez.