Ez a nyolcrészes, elvileg lezárt, befejezett minisorozat a kanadai Mae Martin produkciója, ő játssza a történet egyik főszerepét is. Nekem ki kellett gugliznom, ki is ő, de akik ismerik Martin rendkívül sokrétű munkásságát és személyiségét, azok bizonyára nem hőkölnek vissza a bevezető részek fullba tolt LMBTQ+/woke stb. tartalmától. Tényleg olyan az Öntörvényűek első epizódja, mint egy Netflix-paródia, benne van minden, amivel a MAGA-szimpatizáló konzik cinkelik a legnagyobb stream-csatornát: kötelezően alkalmazandó leszbikus csók, non-bináris házasság, akik ráadásul gyermeket várnak, könnyű drogok, ráadásul iskolában fogyasztva, a hagyományos családi értékek/jellemzők elleni vad lázadás, stb. Csakhogy Martin az LMBTQ+, woke és minden vadliberális mozgalom egyik tipikus (rajtam kívül igen sokaknak) közismert arca, aktivistája – kiterjedt kapcsolati rendszerrel, beleértve az angol királyi családhoz kapcsolódó rokoni szálakat is.

Gyorsan ki is derül tehát (számomra), hogy természetesen nem paródia ez, hanem egy elég érdekesen végiggondolt generációs szakadékot megérteni próbáló, magát komolyan vevő sztori, amiben Martin a saját világáról mesél, ráadásul mégcsak nem, illetve csak alig érintve a közösségét általában elítélő, sőt tagadó konzervatív külvilágot. Szabad, liberális, elfogadó embereket látunk, akik valamilyen okból mégsem tudnak egymás mellett, egymással élni. Alapvetően két generáció ütközik egymással: az egyik a hatvanas évek hippi-mozgalmából megöregedő felnőttek, a másik a mai tizenévesek Z generációja. Az elvek, az életről, a szabadságról, a spiritualizmusról, a szexről, a könnyű drogok pszichedéliájáról alkotott nézetek alapvetően hasonlóak, egymásból táplálkoznak, azonban valami mégsem működik. Egy idillinek tűnő, eldugott kisváros melletti, problémás fiatalokkal foglalkozó intézetben játszódik a történet nagy része. Az intézetet egy karizmatikus nő (Toni Collette) vezeti, aki a hetvenes években egy hippikommuna spirituális tripjében alakította ki sajátos, erősen manipulatív, kemny pszichés kontrollon alapuló nevelési módszerét, mely már évek óta túl is nőtt az intézmény kerítésén. Szárnyai alá kerül a zűrös családból érkező Leila (Alyvia Alyn Lind) és barátnője, a vele ellentétben jó családban élő Abbie (Sidney Topliffe), miután saját iskolájukból eltanácsolták őket. Közben Tall Pine-ba, az intézet melletti kisvárosba érkezik a rendőr Alex (Mae Martin) és várandós felesége, Laura (Sarah Gadon). Gyorsan beilleszkednek az idegesítően kedves és barátságos közösségbe, de Alex hamarosan nyugtalanító jelekre lesz figyelmes.

A nevelőintézeti történetszál erősen emlékeztet a Száll a kakuk fészkére című klasszikusra, amit Martin gyorsan rövidre is zár egy direkt Jack Nicholsonos utalással, hogy aztán picit másfelé kanyarítva összefonja a fura kisváros lakói és az újonnan beköltöző pár történetével: a minisorozat cselekményében szépen keverednek a zárt intézetes drámák elemei a pszichológiailag többé-kevésbé megalapozott szektás-agymosós-pszichedelikus thrillerek kliséivel. Közben azért felvet érdekes és érvényes gondolatokat is az egymás iránti szeretet fonákságairól, a felelősségvállalás, valamint tetteinkhez való viszonyulásunk és azok feldogozásának nehézségeit és tévutait illetően. Vannak kifejezetten izgalmas pillanatai is a történetnek, miközben nem teljesen egyértelmű, Martin merre akar haladni, hová akar vele kilyukadni. Elég sok karakterét magára is hagyja, többek között az egyik fő figuráját, Leilát is, én legalábbis nem bánnék el vele ilyen érzéketlenül. Színészi értelemben természetesen kiemelkedik Tino Collette, akit legtöbben talán elsősorban komikaként tartunk számon – nos, itt nagyon durván para figurát kreál Evelynből, a meglehetősen toxikus intézményvezető guruból. Jók a zenék is, a széria azonban mégsem való mindenkinek, én úgy gondolom, elsősorban Leila és Abbie generációjának érzékenyebb, “furább” tagjai lesznek rá vevők.