Néhány tekintetben más Ian Brennan és Ryan Murphy sorozatgyilkos portré-antológiájának harmadik évada, az előző két évadhoz képest. Mind a Jeffrey Dahmer, mind a Menendez-fivérek történetét feldolgozó évad megelégedett nagyjából annyival, hogy többé-kevésbé valósághűen, dokumentarista modorban, divatos true crime stílusban bemutatta nekünk, szájtáti nézőknek ezeket a szélsőségesen aberrált sorozatgyilkosokat. Az Ed Gein-sztori azonban inkább tetszik valamiféle filmesszének, melynek tárgya a modern popkultúrában valamiféle horror-ikonként megjelenő pszicho-, és szociopata sorozatgyilkos, a médiasztár. Ennek a szörnyű karakternek egyik “fontos” példája volt az ötvenes évek Amerikájának egyik leghátborzongatóbb figurája, Ed Gein, akinek legalább 200 rendbeli gyilkosságot, valamint rengeteg más borzalmasnál borzalmasabb rémtetteket tulajdonítanak – Gein azonban sosem ült börtönben, a bíróság beszámíthatatlannak ítélte és további életét elmegyógyintézetben töltötte. Ed Geint azonban fekapta a média és későbbi sorozatgyilkosok számára valamiféle példaképpé vált, kvázi “normális” tömegek rajongtak érte és egy sor későbbi horrorfilm- és regény (Hitchcok műfajtörténeti Psychojától Bret Easton Ellis szintén műfajtörténeti Amerikai Psychojáig, és ezeken is túl) táplálkozott mindabból a rettenetből, amit elkövetett.

Másrészt mindvégig érezni azt az igyekezetet, mellyel az alkotók szeretnék maguk is megérteni, és a nézőkkel is megértetni egy ilyen lény lelkét, indítékait, ha szabad egyáltalán ilyet modnani egy virtigli szörny esetében. Ez az igyekezet azonban érthetően csak általános megállapításokra futja: a bigottan vallásos, fiát erőszakosan leuraló, domináns, férfigyűlölő anya figurája, az isten háta mögötti vidék ingerszegény, zárt és konzervatív külvilága, az ebben felnőni kénytelen fiatalember súlyos, összetett szexuális és érzelmi elfojtásai kézenfekvőek. Mint ahogy az is, hogy ezek a szörnyek közöttünk születtek meg és éltek, élnek és élni is fognak, mert ezek a szörnyűségek tulajdonképpen minden emberben benne is vannak – csak szerencsére családi, kulturális és más körülmények miatt nem törnek elő. Ezek a következtetések azonban csak így kvázi közhelyesen jönnek le ebből az évadból és érvényesek lehetnek azok a hangok is, melyek azt mondják, hogy így ez a sorozat is csak még egy tégla Ed Gein obeliszkjében, melyet az amerikai popkulturális média állított.

Nekem jobban is tetszett Ed Gein-sztori horrortörténeti párhuzamai, melyben nagy szerepet kapott Hitchcock, Tobe Hooper, a Texas Chainsaw Massacre, egy másik klasszikus horror megalkotója éppúgy, mint komoly utalások például a Bárányok hallgatnak című még későbbi -amúgy Oscar-díjas- alkotásra, a Midhunters című sorozatra, de Bein effektíve követőire, mint Ted Bundy (több mint 30 nő megerőszakolása és meggyilkolása), Edmund Kemper (10 gyilkosság, benne nagyszüleivel és édesanyjával), stb. Ez a réteg virtuóz és látványos, de nyilván inkább a magamfajta filmes kockáknak. Az átlagnéző, aki amúgy nagyban hozzá is járul a fentebb említett obeliszk emelésében, azonban kissé összezavarodik az évad valóban kissé túlbonyolított cselekményén, hiszen átszáguldunk minimum 50 éven, ráadásul ide-oda ugrálunk Bein életének rettenetes, majd bezárva már szinte szánníivalónak ábrázolt történései között, eközben film- és médiatörténeti kiselőadást nézünk, ami viszont kevesebb nézőt érdekel. Főleg, hogy ezáltal a nézők által vágyott rettegés (hiszen a nézők szeretik a sorozatgyilkosokat, akiket inspirál a hírnév, a nézők rajongása) besül, nem működik. Nem működik ez az évad krimiként sem. Ritmusa is lassú. Mások viszont éppen ezt a sűrűn áradó, sötét, pokoli mélységbe szeretnek belemerülni – baromi jól néz ki a sorozat jelen évada is, izgalmas és pontosan megrajzolt mellékkarakterekkel, nagyszerű színészi alakításokkal, beleértve a címszerepet alakító Charlie Hunnamet is, aki mindvégig megmaradt olyan kiismerhetetlennek, mint amilyen Bein lehetett.