A mai divatos tru crime, azaz megtörtént bűnügyes sztorik közé sorolható ez a szintén valóságban megtörént eseményeket elmesélő miniszéria, azonban Az utolsó lépcsőfok nem a szokásos borzongató, nyomozós thriller, hanem más műfajok, a tárgyalótermi dráma és a bergmani ihletettségű pszichológiai dráma felől közelít egyre beljebb és beljebb haladva témájához: Kathleen Peterson halála egyszerű baleset, vagy férje által elkövetett gyilkosság volt. A cselekmény két fő szálon fut, intenzív flashbackekkel körítve, részint a férj, a közepesen ismert, közepesen sikeres, politikusként is kudarcos író Michael Peterson 16 éven át tartó bírósági és büntetésvégrehajtási kálváriáját követjük nyomon, igen alapos, részletekbe menő, lélektanilag is igényes alapossággal, részint az ügyet a kezdetektől rögzítő francia dokumentumfilmes stáb kvázi werkfilmjeként, melyből az ügy hátterére derül fény.

Én nem tudtam semmit az ügyről, amikor elkezdtem nézni a sorozatot, így nem is árulom el, mi a megoldás a végén – csupán annyit mondanék, hogy nem az a lényeg, hogy “ki a gyilkos?” Én legalábbis ennek tulajdonítom a relatíve alacsony tetszési indexeket, hiszen a tömeget kevésbé érdeklik a miértek, a hogyanok, és az, hogy mi lehetett az oka, mi vezetett oda, mint a végeredmény, az, hogy ki a bűnös, kit kell elítélni. Antonio Campos sorozatkreátort viszont elsősorban a Peterson-házaspár, illetve a kiterjedt Peterson-család érdekelte, elsősorban lélektanilag, valamint sokkal inkább szerette volna megfejteni az áldozat és a gyilkossággal vádolt férj személyiségét. Egyik sem volt egyszerű. Toni Colette (Kathleen) és Colin Firth (Michael) ennek érdekében a színészi játék magasiskoláját mutatja be, “nagy” mozijátékfilmeken, komoly művészfilmeken is ritkán látunk ilyen kiismerhetetlen, finom, apró rezdülésekre, gesztusokra, pillantásokra épülő alakítást, amit például Firth nyújt mindvégig a nyolcrészes szériában, de Colette is méltó partnere ebben. Egyszerre visszataszító, szánalmasan kisszerű és szánnivaló, sőt szeretetreméltó, furcsán bohém figurák, egy rendkívül sokszínű, ám szintén sokféle behatás által gyötört családban. Már csak ezért a két alakításért érdemes megnézni ezt az amúgy valóban lassan hömpölygő, ám éppen így igen mélyre hatoló történetet, azoknak, akik nemcsak a felszínre kíváncsiak, akik számára fontosabb az út, mint az út vége. Michael Iver Peterson története és pokoljárása -ebben az olvasatban- sokkal többet mond el olyan, sokak számára kínos, elleplezett, letagadott dolgokról, mint a szégyen, a hazugság, az egymástól függés, mint amennyit az jelent, hogy Kathleen Peterson milyen körülmények között verte szét a fejét villájuk lépcsőházában.