Az önálló, de kapásból remekbe szabott Öngyilkos szüzek, majd a simán Oscar-díjas Elveszett jelentés után immár saját jogán is jelentős figyelemre méltó Sopia Coppola harmadik nagyjátékfilmjében is nagyjából ugyanazt a témát boncolgatja, a saját útját kereső, a környezete és a külvilág előítéleteivel, kisstílú, felszínes áskálódásaival bátran szembemenő fiatal lány alakját rajzolja újra, erős színekben, vastag kontúrokkal. Mondják, az igazán nagy filmrendezők egész pályájukon ugyanazt a témát boncolgatják – nos, Sopia nyilván közéjük tartozik és messze nem a papa, Francis Ford kapcsán. XVI. Lajos francia király (akinek a feje az ismert nagy, polgári, stb. forradalom hevében porba hullott) híres (férjével hasonló véget ért) nejének történetében is szakít a közvélekedéssel és a hírhedt “Éhesek? Miért nem esznek akkor kalácsot?” kijelentést is nevetséges szóbeszédként tálalja: Marie Antoinette itt egy független, a számára nem kicsit kényelmetlen kötelmek, rigid királyi etikett és a népes francia udvar mindenféle rendű, rangú tartalamának éles szeme és csípős nyelve által gúzsba kötött kedves, bájos ifjú hölgy (Kirsten Dunst adekvát megjelenítésében).

Senki ne várjon azonban történelmileg szőrszálkahasogatón hiteles életrajzot, miközben a helyszín, az elképesztő pompában fürdő Versailles-i kastélykomplexum, valamint annak megannyi terme, szobája és szobácskája, kertje, szőkökútjai és mindenféle tombolón barokk bizbaszai, a hadseregnyi udvari léhűtő és léhűtőné hihetetlenül fantáziadús és túlburjánzó haj-, és ruhakölteményei ordítják arcunka teli torokkal a barokk lényegét. A cselekmény öles léptekkel vágtat végig a címszereplő és őfensége, a férj (Jason Schwartzman) nép által rövidre szabott házasságának, a kezdeti, ügyefogyott egymásra találástól a ki-ki a maga útján botladozó regnálásig. Mari élete buli buli hátán, Lali pedig vadászik, vagy kulcsokat farag, amik nehezen illenek bele a zárjába, szó szerint és szexuális értelemben is. Mégsem irigylésre méltó történet az övék és nem is csak a tragikus -ám a filmben elegánsan csak utalt- végkifejlet miatt, a fényűzés látszata Sopia olvasatában valahol csupán az unalom egyre kétségbeesett elűzésére tett kísérletek sorozata, miközben a valódi kormányzásra, uralkodásra szemlátomást alkalmatlan fiatal pár csak vergődik a rá szabott, számukra eljátszhatatlan szerepeben. Sopia emellett pompásan idézi meg a korhangulatot, csak nem a megszokott és tulajdonképpen elvárt forradalmi szemszögből, hanem a másik oldalról. Engem ugyan zavart néha, amikor a pacekba barokk jelenethez mai rockzenét vág alá, de másodszori megnézésre már túl tudtam lendülni ezen (főleg, hogy illő zenét is használ). Érdekes mozi.