Zoë Boehm, miközben kb. félóránként bunkózza le valamelyik random szereplő, messze nem annyira cinikus, smirglimodorú figura, mint Jackson Lamb. Bár nem is annyira gusztustalan, például nem fingik nyilvánosan és lyukas zoknis büdös lábát sem rakja fel az íróasztalra, bele az orrodba, viszont nőnek, főleg egy magánnyomozó nőnek a legkeményebbek közé tartozik. A két karakter közös pontja írójuk, Mick Herron, akinek második számú fő teremtménye a punkos frizurájú, fekete bőrszerkóban feszítő privátkopónő: Zoë történeteiből, a maga műfajában kiemelkedő Utolsó befutókhoz hasonlóan is szép sor alakul a könyvespolcon, s remélhetőleg a képernyőn is.

Az első Zoë Boehm-történet, a Down Cemetery Road szintén az Apple+ kínálatában jelenik meg az Utolsó befutókhoz hasonlóan, ugyanaz a gyártó csapat is – a fő karakter szerepében is egy nagy színészt láthatunk. Emma Thompson pont úgy nem adja olcsón, ahogy Lamb szerepében Gary Oldman, ráadásul Emma még akciójelenetekben is jeleskedik, amellett, hogy esik-kel, fut és robban, inkább már a 70 fele még szolid szexjelenetet is bevállal. Persze, közben játszik is. Karakteres partnere a kalandokban Ruth Wilson, az egyszerre mókás és drámai arcú, minden lében kanál, vagy inkább minden pocsolyába véletlenül belelépő, facéran maradt feleség. Akad mellettük még érdekes karakter más is, ha ebből is sorozat lesz, majd jut rájuk is idő; egyelőre csak Adeel Akhtart említeném még meg, a mindvégig igen erőteljesen sugárzó női energiákkal szemben, aki tökéletes anti-szuperügynöknek tűnik. Legtöbbször szinte idegesítően ügyifogyi, de a drámai pillanatokban meglepően dinamikus.

Herronnak valami komolyan beszorulhatott a brit titkosszolgálatokat illetően, de hogy neki is kb. annyira tele lehet a töke a James Bondos mesékkel, mint nekem, az biztos. E történetben is egy elfuserált titkosszolgálati akció következményeit követhetjük nyomon, amiből a látszólag tökéletesen civil, hozzá nem értő, ám mégis éles helyzetben pompásan teljesítő magáneemberek kerülnek ki győztesen, míg a profik szívnak (de nagyon). Amikor izgalmas a cselekmény, akkor nagyon izgalmas, amikor picit enged a feszültségből, akkor a legváratlanabb pilanatokban válik viccessé, méghozzá éjsötét, olykor szinte abszurd morbid humorral. Vagy éppen érzelmessé. A cselekmény, bár nagy vonalakban akár még közhelyesnek is tűnhet, valójában egy cseppet sem klisés, amikor azt várjuk, hogy na itt, balra fordul, tuti, hogy pont akkor fog sarkon fordulni, vagy éppen vesz egy éles jobbos rendőrkanyart. Annyira viszont semmiképpen nem feszes szerkezetű sorozat a Down Cemetery Road, mint az Utolsó befutók, az első, bevezető részek kicsit szétszórtak, kissé lagymatagon áll össze a kép, de aztán szerencsére rendesen belehúz a decens skót tájban. Én látok esélyt több ilyen történetre is, tekintve, hogy bőven van itt még muníció.