A méltán kultikus, immár évtizedek óta zajló Alien-sorozat hetedik filmje az általam tök ismeretlen Fede Alvarez munkája – szerintem nem több egy rajongói változatnál, amiben benne van, olykor vázlatosan, máskor egész szépen megrajzolva minden, ami a széria fő jellemzője. Az Alien: Romulusban alig van eredeti ötlet, ellenben sokminden visszaköszön korábbi opuszokból. De hát azok akkor ütöttek igazán, amikor először szembe jöttek velünk, így rimékelve már várjuk, hogy előbújnak, tudjuk, hogy ott vannak, tehát nem működnek horror-elemekként. A gyakorlatilag teljes szereplőgárda is inkább a tinédzser korosztályból lett kasztingolva, gondolom, ennek a korosztálynak a megcélzása is volt a cél, hiszen ezek szülei fogantak akkor, amikor Ridley Scott előjött ’79-ben a nyolcadik utassal, és egy újszülöttnek minden vicc új – vagy nem, hiszen már ők is túl vannak a fater videokazetta-gyűjteményén. De Ian Holm legalább félig megidéződött…

Amúgy korrekt iparosmunka a film, ráadásul nálunk, Magyarországon forgott, ám ebből maximum a Moszkva-téri metró mozgólépcsője ismerhető fel, de az is alienesítve (lásd a képen). A főkarakter kiscsaj (Cailee Spaeny) nagyon hasonlít valakire, de igazán a fő karakterek közül senki sem igazán markáns arc. De amúgy nem rajtuk, nem is a gyártó stábon múlik, hogy a film unalmas. Alvarez nem mert igazán belenyúlni a franchise-ba (bár ezt lehet, hogy védi a szerzői jog is…), neki nem jutott eszébe semmi új, radikális nóvum, csak rajong és örül, hogy ő is csinált egy Alien-filmet.