Gyakorlatilag az igen nagyhatású Csernobil című HBO-s sorozat brazil megfelelője a Láthatatlan veszély, témájában, de műfajában is. Nézőkre gyakorolt hatásával viszont talán még nyomasztóbb is, mivel a csernobili atomkataszrófáról (végül néhány napos késéssel már akkor is) tudtunk, sokan át is éltük, és vannak fogalmaink, tapasztalataink a dolgok elrendezésének szovjet módszereiről; de az, hogy a távoli Brazíliában, amelyről legtöbben csak annyit tudunk, hogy szambára seggüket rázó lányok, laza foci és bazi nagy őserdő, valamint végeláthatatlan szappanoperák, egyszerűen nem illik bele ebbe a képbe egy radioaktív sugárfertőzés tragédiája. Pedig megtörtént eseményeket dolgoz fel Gustavo Lipsztein ötrészes minisorozata, pont úgy, ahogy a Csernobil. A goiâniai baleset 1987. szeptember 13-án történt Brazíliában. Goiânia város egy elhagyott, a dzsungel által félig már növényzettel benőtt kórházában hulladékgyűjtésből élő hajléktalanok ellopták egy orvosi berendezés radioaktív forrását, majd szétszedték, és alkatrészeit továbbadták a közösségben. Az eredetileg sugárkezelésre szánt berendezés sugárforrása egy biliárdgolyó méretű gömb volt, mely sugárzó anyagként cézium-137-es izotópot tartalmazott. A gömb sötétkék fényt és igen veszélyes gamma-sugárzást bocsátott ki. A fény sok embert vonzott, akik meg akarták csodálni a különös tüneményt, sőt, a radioaktív porból a saját testükre is kentek. A hulladékot felvásárló fémkereskedő például karikagyűrűt akart csináltatni feleségének a szépen ragyogó fémből. Végül négyen belehaltak az elszenvedett sugárterhelésbe, és további 249-en súlyos károsodásokat szenvedtek. Az áldozatok számát tekintve a csernobili atomkatasztrófa után ez volt a világ harmadik legsúlyosabb nukleáris anyaghoz köthető balesete, bár itt robbanás nem történt, “csupán” radioaktív szennyeződés.

Ezt a szörnyűséget végül öt hosszú órában dolgozza fel a miniszéria kronológiai sorrendben, igen hangsúlyosan dokumentarista szemlélettel, pontosan megteremtve a korabeli helyi milliőt, hiteles arcokkal, tömegjelenetekkel. A cselekmény három fő karakterre fókuszál: a fiatal Márcio (Johnny Massaro), fiatal atomfizikus, aki csupán apja születésnapját megünnepelni érkezett Goiánába, így csöppent az eseményekbe, mint szakértő, Dr. Orenstein (Paulo Gorgulho), az idős, tekintélyes professzor, a brazil atomenergia-ügynökség igazgatója hivatalból, az eseményeket kivizsgálni érkezik a helyszínre, Márcióval vállvetve küzdenek meg a fertőzés egyáltalán felismerésével, majd visszaszorításával, és a különböző irányú, indíttatású helyi érdekkel és a felelősség vállalásával. A harmadik fő karakter tulajdonképpen több személy, elsősorban Catarina (Marina Merlino), a fertőzést közvetlenül elszenvedő családjárért aggódó és küzdő anya, valamint több, vele, velük kapcsolatban, kvázi életközösségben, szomszédi, rokoni viszonyban álló helyi szegény brazil. Lsssú, monoton feltartóztathatatlansággal gomolyog előre a cselekmény, ahogyan a fertőzés is válik egyre nyilvánvalóbbá és szörnyűséggé, de messze nem öncélú pusztulatpornó az alkotók célja. Sokkal inkább az, hogy rávilágítsanak olyan ma is érvényes erkölcsi és etikai alapokra, mint az egymás iránti szolidaritás szükségessége, az egyéni felelősség minden kényelmi, gazdasági, szociális, politikai haszonelvűségtől mentes vállalása, a komplex gondolkodás és nem utolsósorban a közoktatás elengedhetetlen fontossága. Ebből a szempontból ma is aktuális ez az amúgy igen megterhelő, de legalább ennyire el is gondolkodtató, pontosan és hitelesen fogalmazó brazil nem-szappanopera.