Cecil B. DeMented (2000)

Ki is lehetne más a világ legmegbotránkoztatóbb kultuszfilm-rendezője, mint John Waters. A Mondo Trasho, a Rózsaszín flamingók, a Poliészter című alapfilmjei szó szerint elementáris hatást gyakoroltak a gyanútlan nézőközönségre. Az még csak hagyján, hogy állandó főszereplője volt Divine, a százötven kilós transzvesztita, akinek puszta látványára az érzékenyebb gyomrúak ölükben láthatták óvatlanul elfogyasztott vacsorájukat, a polgárpukkasztó gusztustalanságok igen széles spektrumát – volt ott bizony szarevés is – alkalmazta előszeretettel a mester alkotásaiban, és ráadásul sohasem öncélúan. Filmjei mindig az amerikai társadalom és fogyasztási kultúra visszásságainak mutattak görbe tükröt. A hetvenes évek peregtek ekkor. Később Waters kissé lehiggadt, pusztán elképesztően vicces maradt, de kritikus látásmódját mindvégig megtartotta (Cry Baby, Titkos gyilkos mama, Kuki). Most újból bekeményíteni látszik, célpontja ezúttal az amerikai életfilozófia, az amerikai álom fő táplálója, Hollywood.

Francia (sic!) pénzből elkészített filmjében egy filmrendező-gerilla-harcos, aki magát Cecil B. Dementednek nevezi (Cecil, a bolond – egyébként korántsem ártatlan játék az egyik régi, rettegett, hollywoodi filmmogul, Cecil B. De Mille nevével), őrült stábja segítségével elrabolja Honey-t (Melanie Griffith!), az ünnepelt sztárt, hogy vele készítse el utolsó független filmjét, amely természetesen az összes hollywoodi érték lerombolásáról fog szólni. A stáb, egy volt pornószínésznő, egy multinarkós, egy sátánista és más, hasonlóan súlyos fazonok romantikusan forradalmi lelkesedése az eleinte tartózkodó Honey-t is magával sodorja, és az akciódús forgatáson élete legjobb alakítását nyújtja, egyben megtagadva addigi pályafutását, a multiplexes plazakultúra elleni lázadás zászlóvivőjévé válik. A forradalom segítségére lesz még egy Jackie Chan módra kalimpáló akció-mozi közönség, és egy szexmozi-zombie csapat is. Ez a harc lesz a végső, kimenetele pedig nem kétséges.

Jó néhány órával a film után is vinnyogva röhögök magamban az átélt poénokon, és ez a jó vár mindenkire, akiben motoszkál még valami non-komform életérzés. Az utóbbi idők legviccesebb mozija, valami furcsa poszt-hippi pre-punk kiáltvány, forradalmi szimfónia, anarchista hősköltemény, de olyan, hogy az ember közben majd’ megszakad a röhögéstől.

John Waters abban nagy, hogy maró iróniája egyben gyilkos önirónia is. Mindenki megkapja a magáét, Hollywood Julia Roberts-el és Forrest Gumppal együtt éppúgy, mint ahogy saját hősei, akik lököttek, komolyan nem vehetők, kudarcra ítéltettetek. És mi mégis az utóbbiaknak szurkolunk. Lelkesedésük és tenni akarásuk magával ragadó, nemcsak rombolnak, hanem értéket állítanak. A stáb tagjai híres renegátokról nevezték el magukat: Sam Peckinpah, az indián filmrendező, Spike Lee, a fekete, Fassbinder, a meleg német, vagy maga Godard, az örök non-komformista; főhadiszállásuk és stúdiójuk a Pasolini Festival nevet viseli. Tűzzük hát e neveket mi is lobogónkra, és tüntessünk jelenlétünkkel John Waters antiplex mozijában, gyakorolva a valódi szabad gondolkodást, a toleranciát, nehogy aztán TÉNYLEG elmerüljünk a mindent elárasztó szarban!

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.