Gyorsbüfék, gyors nők (Fast Food, Fast Women, 2000)

Amerika, Amerika, Amerika. Legtöbben még mindig csak a filmvászonról kapott ilyen-olyan élmények és a tengerentúlon járt ismerősök általában lelkendező beszámolóiból alkothatunk valamilyen képet erről a hatalmas országról. Felhőkarcolók, soksávos autósztrádák, fény, csillogás, elképesztő méretű bűnözés, cowboyok és indiánok, fekete narkónepperek és fehér fasiszták, szupermenek és szupervumenek. Álságos közhelyek.

Mert Amerikában élnek emberek is, éppen olyanok, mint mi, ideát. Fiatalok, öregek, szerelmesek és szerelmet keresők, magányosak és szorongók, boldogok és szegények, gazdagok és nyomorultak. Semmiképpen sem idealizált hősök és antihősök, hanem összetett jellemű, olykor hibázó, máskor nyerő, valódi hús-vér teremtmények. Élik az életüket, éppúgy, mint mi. A hollywoodi álomgyár által sugallt képpel szemben, az átlag amerikaival sem történnek olyan világméretűek dolgok, hanem csak apró, emberi léptékűek, és mivel ezek a dolgok akár a saját életünkben is megtörténhetnek, ezért fontosak lehetnek számunkra is. Biztos vagyok benne, hogy e sorok írója – olvasóival egyetemben – sohasem fogják ezt a döglődő világot olyan nagyon megváltani, vagy akár lerombolni. De ez így jó.

Hozzánk, hétköznapi emberekhez szól az izraeli-amerikai kettős illetőségű Amos Kollek mostanság mozikba kerülő Gyorsbüfék, gyors nők című filmje, amit első felindulásomban nemesen egyszerű remekműként jellemezhetnék leginkább. Olyan film ez, amely közvetlen leszármazottja többek között John Cassavetes New York árnyai, Arcok, stb. vagy Woody Allen Manhattan és az Annie Hall című alapvetéseinek úgy, hogy a moziban ülve eszünkbe juthatnak még a Hrabal-Menzel páros oly szeretett alakjai, vagy akár saját ismerőseink is, innen a szomszédból.

Szereplői, Bella, a harmincötödik születésnapjához közeledő pincérnő, aki egy sarki kávézóban a mindig ott lebzselő magányos és koros törzsvendégeknek szolgálja fel a kávét, egyúttal néhány sarkos beszólással ápolgatva azok lelkivilágát, Brunó, a taxis, aki szabadidejében az íróasztalának írja sokadik regényét, vagy a idősödő Emily, aki mindennél jobban vágyik egy hozzá korban illő társra, de csak fiatal fiúkkal sikerül összejönnie, mind-mind ismerősek lehetnek számunkra.

Hétköznapi tündérmeséhez hasonlatos történetüket szeretettel, türelemmel meséli el Amos Kollek, mentesen minden érzelgősségtől, megértő humorral ábrázolva ügyetlen küzdelmüket a mindennapok kihívásaival, saját sorsukkal. Kiváló színészek vannak a segítségére, a Bellát alakító Anna Levine, a Brunót megjelenítő Jamie Harris, Louise Lasser Emilyként, Pault és Seymourt, a két magányos törzsvendéget megformáló Robert Modica és Victor Argo nem tartoznak ugyan az ismert sztárok közé, de teljesítményük van olyan, ha nem jobb. Visszafogott, mély emberismeretről tanúbizonyságot adó, hiteles alakításaikhoz hasonló, bizton állítom, ritkán látható mozivásznon.

Akiknek herótjuk van a vérben tocsogó izommatyikból, a szemkápráztató trükkmozikból, meg az agyatlan baromságokból, ideglelős múmiákból, és még kíváncsiak emberekre (akár saját magukra) is, ne ijedjenek meg a kissé szerencsétlenül választott címtől, ezen alkalommal régen látott, szívet-lelket melengető, igazi JÓ filmet láthatnak.

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.