Vannak rossz filmek, amelyek után az ember a feleslegesen kidobott pár száz forinton túl, még az elfecsérelt két óra miatt is bosszankodik. Aztán vannak olyanok, amelyek megérik a rájuk szánt időt és pénzt, de semmi többet. Léteznek ezen kívül még jó filmek is, amelyek gondolatot ébresztenek, felizgatnak, szórakoztatnak, egyszóval valamilyen hatással vannak ránk. Ezen utóbbiak közül is kiemelkednek azonban azok a felemelő, mindent elsöprő, frenetikus film-csodák, amikért minden körülmények között érdemes beülni a moziba.

Kérem szépen, az Amélie csodálatos élete egy ilyen film. Manapság egy átlagos vizuális étvágyú ember naponta legalább egy filmet néz meg moziban, tévében, videón, akárhol, ehhez képest kb. tízévente találkozhat ilyennel.

Ünnep van tehát, hisz a 9. Titanic Fesztiválon bemutatták Amélie csodáját. Akik nem férnek be a fesztivál ideje alatt, nem maradnak le róla, mert az egyik hazai forgalmazó már megvette a film játszási jogait. Olyan ez a film, nem tudok jobb hasonlatot mondani, mint a gombából a szarvasgomba, a fűszerből a sáfrány, vagy ha hal, akkor a nyelvhal, a Dom Pérignon pezsgő, vagy az ötputtonyos Tokaji, a legjobb évjáratból, non plus ultra, megfellebbezhetetlen és tökéletesen kifinomult ínyencség.

Köztudomású, a francia nézők jelenlétükkel mindig is támogatták filmművészetüket, talán ezért is születhettek oly nagy számban remekművek arrafelé. Manapság Franciaországban a legnagyobb siker az Amélie. Az emberek tömegei nézik meg, többször egymás után, mondják, ha rossz a kedvem, beülök az Amélie-re, és minden szebb lesz. Állítólag már orvos is írta fel megtekintését depressziós betegének, nyilván tudja, hogy hatása jobb, mint az ilyen-olyan kemikáliáknak.

A filmben szó sincs nagy dolgokról, világmegváltásról, ne adj’ isten a föld megmentéséről, egyebekről, csupán egy gyönyörű, angyali tekintetű lányról, Amélieről (Audrey Tautou), aki megszületik, felnő, szerelmét keresi és megtalálja. Mi tagadás, kissé furcsán viszonyul a világhoz, ha furcsának nevezhető az, ha valaki gyermeki-angyali tisztasággal viszonyul embertársaihoz, ha azok mindennapi gyarlóságaikon képtelenek felülemelkedni, pajkos ártatlansággal megviccelve döbbenti rá őket az élet valódi értelmére, puhán és lágyan felnyitva szemüket, megmutatva, néha a legkisebb lépéssel lehet a legnagyobb utat bejárni. A fásult, törődött, fáradt életekbe melegítő és világosságot adó napfényt csempész, és a végén maga is megtalálja méltó szerelmét egy fiú személyében, akit a félig magyar származású színész-rendező, Mathieu Kassovitz alakít (Gyűlölet, Bíbor folyók, stb.).

A fentiekből következhetne az is, hogy egy undorító, szokványos, nyálas giccset látunk, de koránt sem így van. A film rendezője, Jean-Pierre Jeunet (ezúttal állandó társa, Marc Caro nélkül, akivel együtt eddig olyan filmeket jegyzett, mint a Delicatessen, vagy az Elveszett gyermekek városa, de az Alien 4. is) szakított eddigi sötét, horrorisztikus-abszurd világképével, és egy tündöklő fantáziájú, zseniális képi világú, melegséget sugárzó műalkotást készített, amely tobzódik a viccesebbnél viccesebb vizuális megoldásokban, az eredeti és frenetikus aranyköpésekben, a hibátlanul megformált és sokszínű karakterekben és utat mutat afelé is, hogyan lehet kellő tehetséggel a kor digitális technikai vívmányait jól felhasználni. Originális, lélekemelő, tökéletes filmalkotás, megtekintése mindenki számára kötelező!