Régebben általános volt, manapság már csak elvétve találkozhatunk rövid játékfilmekkel, kis filmekkel a mozikban, az úgynevezett “nagy” filmek előtt vetítették ezeket a rövid, tömör, szellemes, vagy ilyennek szánt alkotásokat, mintegy bemelegítésképpen az eljövendő “nagy” élvezetre. Olykor bizony annyira jól sikerült a bemelegítés, hogy a fő attrakcióra nem is emlékezett senki. Aztán eljött az ínséges fogyasztói társadalom kora, és a kisfilmeket kiszorították a még náluk is sokkal kisebb, minél nagyobb arányú vásárlásra csábító filmek, a reklámok. Manapság rövidfilmek, kisfilmek vagy kisjátékfilmek már csak ritkán bukkannak fel, ha igen, akkor is csak valamiféle bújtatott promóciós, vagy más marketing célzattal. Emlékezzünk csak a nagysikerű Kistehén rajzfilmre, ami jó volt, vicces volt, de mégiscsak egy nagy bizniszre hívta fel a figyelmet: jöjjön ki ismét mindenki a Diákszigetre! (Jó lesz az neked is, mert elkölthetsz nálam ismét egy jó csomó pénzt.)

Nem tudom felfogni másként Az Osiris utolsó útja című digitális művet sem, mint a nemsokára beköszöntő Mátrix 2. mindent elsöprő reklámkampányának egyik első darabját. Az utána következő “nagy” filmhez ugyanis az égadta világon semmi köze, ellenben jól fel van hívva a figyelmünk arra a tényre, miszerint a dolog mögött Larry és Andy Wachowski, a Mátrix-t kreáló testvérpár áll.

A sztori, mint a jobb reklámfilmekben szokásos, egy mondatban elmesélhető, így ezt talán nem ragozom, a lényeg egyébként is az eddig még sohasem látott minőségű, valóban elképesztően részletgazdag és élethű komputeranimáción van. Én ugyan az animációnak ezt a tendenciáját – a már szinte a valóságosnál is valóságosabb ember- és egyéb élőlény-ábrázolás igényét – elvetem, azt elismerem, hogy ez már azért majdnem tökéletes. Sőt, még azt is elfogadom, az olyan, elsődlegesen a látványra épülő műfajokban, mint az akció, vagy a sci-fi valamikor, nem is olyan soká, egyeduralkodó lehet a komputeranimáció. De ahol már árnyalt, pontos, azt mondom, emberi színészi alakításra, és/vagy festői igényű, finom árnyékokkal, árnyalt fényekkel rajzolt, valóságos képekre van szükség, ott a digitális technika labdába sem rúghat, illetve csak egyfajta hatásos segédeszközként használható. Áll ez Az Osiris…-re is, vibráló, pörgő, nyakfájdító, és mondom, majdnem tökéletes (az ábrázolás minősége), de az egész mégiscsak olyan, mint szeretkezés egy 130/60/90-es méretű guminővel és/vagy a híres málnaízű szuperbütykös vibrátorral. Jó, jó, de azért mégse az igazi. És ráadásul tudom, hogy sose lesz az, mert ha igen, akkor nekünk lesz annyi. Nekünk, az emberiségnek.