Az ismert filmreklámos szófordulattal élve, mondhatnám azt, hogy a Mezítlábas szerelem németek válasza Amélie Poulain csodálatos életére? Azonban a dolog mégsem ennyire egyszerű, így én sem úszom meg mindössze egy analógia felállításával. A biztos az, hogy Til Schweiger, a hollywoodi körökben is ígéretes pályát futó, sármos német színész még 98 tájékán Amerikában rábukkant a Barefoot című forgatókönyvre, valamint az, hogy 2001-ben világraszóló és valódi kultuszfilm született, amelynek megtekintését lélekgyógyászok a mai napig receptre írják fel depressziós betegeiknek. Ebben a megközelítésben már valószínűbb, hogy a kettőnek semmi köze sincs egymáshoz. Talán abban a tiszta és szabad nyugati levegőben lehet valami nyomasztó és fojtogató, hogy bizonyos emberek, mondjuk azt: filmkészítő művészek, olyan témához nyúlnak, amelyek témája ebből a tejjel-mézzel folyó modern Kánaánból való elvágyódás. Majd mi is rájövünk erre, nyilván.

Szóval a bájos francia hús-vér angyal, Amélie befutott, hivatkozási alap lett, egy német színész pedig ki szeretne bújni a ráosztott Brad Pitt-típusú szerepklisékből. Amúgy Leila, a Mezítlábas szerelem hősnője semmiben sem hasonlít Amélie-re, tökéletesen inaktív, a külvilággal semmilyen kapcsolata nincs, sőt, egy elmegyógyintézetben él, ahová gondnoki felügyelet alá helyezték, mert zsarnok anyja 18 évig bezárva tartotta. Csak zabolázatlan szabadságvágya hasonló (ezért citálom ide Amélie-t), cipőt sem hajlandó húzni, hogy még lábai se legyenek bezárva sehová, és mindkét nőben van valami angyali, nem evilágra való. Valami innen elvágyódó.

Azonban oktalan bírói határozat, valamint túlbuzgó orvosi felügyelet mégiscsak bezárva tartja Leilát, amelyből a lány nem lát más kiutat, mint az öngyilkosságot. Nick a börtönből szabadult, épp ebben az elmegyógyintézetben kapott munkát, ám egy vétlen hanyagság miatt innen is mennie kell, amikor észreveszi Leilát, amint épp a női WC-ben egy csőre hurkolja fürdőköpenyének övét. Az utolsó pillanatban kapja el a lányt? Egy furcsa, romantikus road-movie veszi kezdetét, Leila megszökik az intézetből, követi a fiút, akit kezdetben taszít a mezítlábas naiv és furcsa viselkedésű lány. Nick kétségbeesetten próbálja helyrekalapálni szétesett életét, amelyben úgy tűnik, nincs helye még egy személynek, főleg, ha az olyan, mint Leila, a lány tisztasága, őszinte rajongása azonban rádöbbenti a fiút arra, hogy helye nem a dúsgazdag, ám korlátolt és nyárspolgár családjában van. A lányt választja a karrier helyett, mi pedig morzsolhatjuk zsebkendőinket, de szép, de jó, kár hogy nincs ez mindig így! De hát éppen ezért ülünk be olyan filmre, amely mellé azt írja a forgalmazó, hogy romantikus filmvígjáték, nemde?

Az eddig színészként befutott Til Schweiger komoly feladatot vett a vállára, hiszen nemcsak a forgatókönyvet írta, hanem rendezte is a filmet (még hozzá életében először!), valamint a főszerepet (Nick) is alakította, ez a háromemberes feladat azonban a filmen nem látszik meg. Hajlamosak vagyunk a németekről azt hinni, hogy amit csinálnak, az olyan drabális, darabos, durva és faragatlan. De legalábbis bumfordi. Ezért háromszor írom le: Meg vagyok lepődve! Meg vagyok lepődve! Meg vagyok lepődve! Til Schweiger az említett hármas feladatot nemhogy lazán oldotta meg, filmje kellemes és szórakoztató, romantikus és víg és játék. Semmi németes nincs benne. Dicsérem az operatőrt is (Christof Wahl); sikerült az egész filmben olyan homogén képi világot megalkotnia, amelyből nem lehet tudni, hol is játszódik a történet. Pontosabban játszódhat akárhol, általános érvénnyel, ráadásul nem érzik az erre irányuló görcsös igyekezet sem. Nyilván, mert nincs. Fesztelen és eszköztelen színészi játék, bár a Leilát alakító Johanna Wokalek talán túl sokszor néz olyan aranyosan, bájos-bambán, holott Leila csupán bájos, de bamba nem. Ahogy mezítelen talpacskái tapodják a nedves aszfaltot, vagy az elmegyógyintézet hideg kövét, az viszont helyes? De helyes maga a film is, úgy összességében.