Ha jól belegondolunk, nem is olyan nagy túlzás azt kijelenteni, hogy a legjobb dolog, amit az USA a világnak adott, azt az oda rabszolgáknak behurcolt feketéknek köszönhetjük. Persze, jó dolog az autó, de órák óta a dugóban ücsörögve, vagy környezetkímélő üzemmódban (biciklizve/gyalog) a kipufogógázokat belélegezve már korántsem mernénk ezt így kijelenteni. Atombomba? A modern keresztesháborúk Vietnamtól Irakig, és gyaníthatóan még tovább? Gyorséttermek? Pénzközpontú értékrend? Aligha tartja ezeket egészséges ember jó dolgoknak, de ezekhez a feketéknek sincs sok közük. Ellenben ha 10 embert megkérdezünk, mi az a 3 dolog, ami Amerikáról eszébe jut, biztosan köztük van a jazz, amit viszont vastagon a feketéknek köszönhetünk. Hogy ez a zene a múlt század első felében olyan elementáris erővel robbant be a világ zenei színpadaira, annak nagyban ahhoz volt köze, hogy az elképesztő elnyomásban, szó szerint alacsonyabb rendűnek kezelt feketékből kiszakadó kiáltás szomorúsága, fájdalma és dühe, de féktelen életöröme is igazi, valódi volt.

A dolgok nem sokat változtak azóta, az amerikai nagyvárosok szélén a feketék lakta negyedekben a nyomor, az erőszak és a kilátástalanság csak nőtt, bár hivatalosan már egyenrangú polgárai a nagy amerikai nemzetnek. Ez azonban csak kevés kiváltságos fekete amerikainak jelent kézzelfogható hasznot, a nagy többség számára a felemelkedés szinte kizárt. Hogy egy feketék lakta külvárosba születő gyerek ne egy bandaháború áldozataként végezze, idejekorán, esélyt csak a sport, vagy valamilyen önkifejező művészeti ág magas fokú művelése jelenthet.

A jazz globális elitművészetté válásával mára a művészet szinte kizárólag a szintén afrikai alapokon nyugvó hip-hop különféle ágazatainak művelését jelenti. Egy graffitis, ha jó, reklámgrafikusként, divattervezőként kereshet pénzt, míg a tánc és a zene, amelynek többé-kevésbé jólfésült oldalhajtásai a könnyűzene, a showbusiness uralkodó és jól fizető irányzatait jelentik. A nap 24 órában bármikor találkozhatunk velük bármelyik zenetévén. A Rize című dokumentumfilm egy olyan, Los Angeles South Central nevű külvárosából indult táncmozgalomról szól, amely túlnő a szimpla táncőrület fogalmán, azt hirdeti, amíg táncolsz, addig nem árulsz drogot, nem keveredsz bandaháborúkba, így egyszerre önkifejezési forma és ifjúságvédelem. Pofonegyszerű program, amelynek elindítása egy Tommy the Clown becenevű hajdani drogdíler, jelenlegi bérbohóc nevéhez kötődik, aki szülinapi zsúrokra járva terjeszti a hitet: rázd a feneked! Tevékenysége nyomán utcagyerekek százai csatlakoztak a néha krumpingnak, máskor clowningnak, vagy éppen rize-nak nevezett össznépi fenékrázáshoz, aminek köszönhetően ugyan a Los Angeles-i dílerbandák még nem küzdenek létszámproblémákkal, de sok ifjú fekete számára talán felsejlik a fény ama bizonyos alagút végén. Sőt, néhányan már a világot jelentő showbusiness deszkáira is felléphettek, amely a tekintély- és teljesítménytisztelő feketék körében mindennél többet jelenthet.

A korábban fotóművészként nevet szerzett, majd zenei videoklipek gyártásával filmezésre szocializálódott David Lachapelle és pöttöm stábja az eMTiVi rapklipjeinek képi világát párosítja a dokumentumfilm eszköztárával. Szuggesztív kézikamerás közelik a tánc kellős közepéből, a vadul rázó csípők szinte a néző arcába riszálnak, majd hagyományos interjúkban az új műfaj legnagyobb alakjai mondják el, mit miért csinálnak, kiegészítve tevékenységüket helyeslő szülői és egyházi, lelkészi véleményekkel. Úgy tűnik, az ellen senkinek nincs kifogása, ha egy fekete srác az utcán táncol, ennek tapsol az egyik snittben egy tipikus fehér nyugdíjas pár. A film csúcspontját a két legnagyobb táncoscsapat fergeteges “párbajmeccse” jelenti, amelyet egy zsúfolásig telt sportcsarnokban tartanak, ám közben a való világ is zajlik a maga kegyetlen dramaturgiája szerint a csarnok falain kívül. Ami nem öl meg, az erősít alapszabálya azonban érvényes a “krumperekre” is, akik még nagyobb elánnal folytatják tevékenységüket, a film végén felvillantva, hogy a krump nemcsak a feketék sajátja. Táncolhatja ezt mindenki, aki bírja, legyen fekete, fehér, kövér vagy vékony. Legalább addig se töri rossz dolgokon az fejét…