A malajziai származású, tajvani Ming-Liang Tsai talán az egyik legjobban dédelgetett ázsiai kedvence az európai filmfesztiváloknak. Aktuális dolgozata a szokott szűkszavúsággal, dramaturgiai jelentőségű helyi rádióhang-kollázsokkal és statikus, ám visszafogottan provokatív képeivel az alvás problematikáját járja körül.

A helyszín
A film valószínűleg Malajzia fővárosának, Kuala Lumpurnak a világhírű Petronas-ikertoronytól viszonylagos távolságban lévő szegénynegyedében játszódik, ezt azonban csak az amúgy ritkás párbeszédek egyikének elejtett félmondatából lehet megtudni. Itt ugyanis a helyi fizetőeszközt, a ringgitet emlegették, bár rögtön hozzá is tették, jó a baht, dong, jüan is vagy akármi más. Tulajdonképpen akárhol játszódhat e film, bármelyik távol-keleti nagyváros ürüléktől és rothadó szeméttől bűzlő sikátorában, Bangkokban, Manilában, Szingapúrban vagy Jakartában. Ott, ahol nem a “papok” és a turisták szaladgálnak, tökéletesen egyforma mind. A malajziai születésű, de már tajvaniként befutott fesztiválkedvenc Ming-Liang Tsai filmjein sohasem az élet fényes, problémamentes, “álombéli” oldala villan fel, inkább az, amelyik a valódi. Jelesül itt, hol, hogyan és kivel hajtja álomra fejét a távol-keleti polgár. Nálunk képzőművészeti performance tárgya lehet ez, ott milliók nap mint nap ott hajtják fejüket álomra, ahol az este éri őket. Egy poloskás, ágybogaraktól hemzsegő matrac maga lehet a luxus. Magánélete alig van az ittenieknek, tévét utcáról, a bolt kirakatában néznek vagy az egyik büfében. Az utcán esznek, isznak, élnek, kicsit félrebújva szeretkeznek, alszanak. Ming-Liang Tsai kamerájával belesüllyed e világba, és esztétikusan komponált, statikus képekbe rendezve mutatja meg a nyomort. Bádogból, hullámpalából összetákolt, jó, ha méteres belmagasságú viskók alagútrendszereiben rejtőző embereket látunk, vagy kihalt, épülő- vagy éppen bontásfélben maradt vasbeton épülettorzókban bolyongunk. Mindenhol csöpög, tocsog valami, szemlátomást fullasztó a meleg, párás levegő. Vagy éppen az égő őserdőből, vagy más természeti katasztrófából származó, a városba beszivárgó mérgező füst. A Szárnyas fejvadász valódi atmoszférája, nyugati embertípusok nélkül.

A szereplők
Reménytelen, kiüresedett, sivár életek pergetik napjaikat e pokoli, életre alkalmatlan, egészségtelen környezetben. Foggal-körömmel ragaszkodnak a megszerzett boldogság piciny darabkáihoz, egy tál rizshez, egy ócska matrachoz, egy kopott párnához. Szavak nélkül sodródnak egymás mellé, hogy szavak nélkül éljenek egymás mellett, hogy némán váljanak el, ha úgy adódik. Közben tétova mozdulatokkal simogatják egymást intim pillanataikban, a számító gondoskodás diadalát élve meg: nehogy egyedül kelljen megint aludni. Egy hajléktalan, akit összevertek, összeesik az utcán. Egy bangladesi vendégmunkás társaival épp arra vonszolja frissen talált matracát, összenyalábolják a hajléktalant is. Egy magatehetetlen agyhalott, akit minden áldott nap akkurátus érzéketlenséggel megmosdat egy kikapós pincérnő. A pincérnő idősödő, ám élveteg főnökasszonya köti össze a két szálat. Kulcsszerepekben kipróbált arcokat láthatunk, a pincérlányt a többek között a Huncut felhőcskékből ismert Shiang-chyi Chen “éli” meg mély alázattal. A hajléktalan és az agyhalott kettős szerepében Tsai kedvencét, Kang-sheng Lee-t láthatjuk ismét, aki inkább médium a rendező számára, mint európai értelemben vett színész. Bábu, akit alkotója olyanra gyúr, amilyet meg szeretne mutatni. Lee pedig hagyja magát.

Minimalista szerelmi háromszög
Ming-Liang Tsai eme munkája -talán a malajziai cenzúra határozott fellépésének is köszönhetően- kevésbé tartogat megbotránkoztató képeket, mint néhány korábbi munkája. A testnedvek ürítése, a maszturbáció és efféle cselekedetek naturális ábrázolásai korábbi filmek esetében olykor tömeges távozásra késztették a kényesebb ízlésű nézőket, ám egyben fokozottabb drámai hatásnak tették ki a kitartókat. Ezek az “inkriminált” események jelen vannak e filmben is, ám lényegesen szemérmesebb ábrázolásban. Mindig elfordulva, félig fal mögé bújva, vagy éppen majdnem sötétben zajlanak ezek az intim pillanatok. Érdekes a zene és a rádió hangjainak alkalmazása. Nem afféle bollywoodi tánc- és énekbetéteket látunk s hallunk, hanem csupán hangulati aláfestésként hangzik fel a filmben a távol-keleti popzene néhány bombasztikus darabja, illetve dramaturgiai “ösztöke”-ként tudunk meg lényeges dolgokat a rádió híreiből. Valahogy úgy, mint nálunk Szomjas Falfúrójában, Könnyű testi sértésében, anno. E hosszú című film valóban majdnem romantikus film, ám csak annyira, mint egy hajdani utolsó tangó volt, Párizsban. Inkább jut eszembe Andy Warhol Alvás című filmperformance-a, mint Ang Lee meleg cowboyai. Egy szerelmi háromszöget nehéz rideg, minimalista hangvételben ábrázolni, viszont Ming-Liang Tsainak éppen ez a specialitása: elidegenedett, rideg, szinte élettelen miliőben megmutatni a gyengédséget, a szerelmet. Méghozzá, tulajdonképpen szinte a teljes létező spektrumban, mint ahogy az a méltóságteljes fináléban a szemünk elé úszik. Asanisimasa: 7/10