A XX. század végnapjait írjuk, a városban ismeretlen járvány tombol, a monszuneső ömlik szakadatlan. A tőle megszokott szűk terekbe zárt remény nélküli életeket látjuk ismét Ming-Liang Tsai 1998-as filmjében, ám itt a statikus és a szinte szótlan, de nem eseménytelen képeket bizarr énekes-táncos betétek színesítik.

Ezredfordulós tematikájú romantikus revü?
A tajvani fesztivál-kedvenc Ming-Liang Tsai e viszonylag korai (konkrétan harmadik) filmjét az akkortájt dívó ezredfordulós tematika jegyében készítette el. Nem volt túl régen, mégis távolinak tűnik már a y2k-pánik. Emlékszünk még, ugye, akkoriban egymás után reppentek fel vészjósló figyelmeztetések, hogy összeomlik a világ, itt a vége mindennek, a túltechnicizálódott társadalmakat a digitális armageddon egyenesen a sötét középkorba fogja visszaröpíteni. Tsai úgy képzelte, az egyik “kicsiny ázsiai tigrist” egy bizonyos vírus fogja megfertőzni. Nevén is nevezve, a “Taiwan-vírus” okozza a “Taiwan-lázat”, amely a tajvani világ végét fogja jelenteni. Kitelepítik a városokat, karanténba zárják a lakosságot, a kihalt utcákat szkafanderes alakok róják majd, hátukon lévő tartályból fertőtlenítőszerrel permetezve be mindent. Két ember azonban nem akarja elhagyni lakását, csak arra az időre hagyja el lakását, mikor kinyitja boltját, ahogy szokta mindig. Mivel azonban rajta kívül senki nincs már a városban, csak egy kóbor macska etetése a feladata. Ideje többi részét néma sörözéssel tölti lakását magára zárva. Az alatta lakó nő szintén a lakásában maradt, de azért, mert az állandó csőtörés már mindent eláztatott lakásában. Ő a szerelőt várja, aki meg is érkezik, de a felette lakó férfihez csönget be, akinek padlóján egy lyukat vág, aztán dolga végeztével eltűnik. Ez a lyuk fog a későbbiekben, a film tárgyát képezve, valamiféle féregjáratként funkcionálni a férfi és a nő téridő-kontinuumában. Hogy azonban ne gondoljunk semmiféle misztikus sci-fire, a férfi első típusú találkozásként nemes egyszerűséggel savas-sörös gyomortartalmát belehányja a lyukba. Ekkor még nehéz elképzelni, hogy tulajdonképpen egy romantikus revüfilmet nézünk…

Ming-Liang Tsai motívumrendszere
Mint ahogy a komoly, markáns hangú, nagy művészeknél megszoktuk, Tsai is életművén átívelő, teljes motívumrendszerrel “felfegyverkezve” közvetíti felénk mondanivalóját. Hogy az egyszerűség kedvéért most csak a kortárs távol-keleti rendezőkre szorítkozzunk, ahogy Wong Kar-Wainál a film-noiros melankólia, a puha kalapok, pasztellszín öltönyök és selyem ruhák, ahogy Kim Ki-duknál a kés, a csónak, a “rossz fiú” figurája, úgy Ming-Liang Tsainak is megvannak a rögeszméi, melyek kisebb-nagyobb hangsúllyal minden filmjében feltűnnek. Itt van ugye elsőnek állandó színésze, médiuma, Kang-Sheng Lee, jobbára az elmaradhatatlan fehér atlétatrikóban és alsónadrágban. Tsai fontos motívuma az eső, a víz. Mindegyik filmjében szakad az eső, ha pedig éppen nem, akkor is állandóan tocsognak, locspocsolnak benne. Az Ázsiát áztató/éltető monszun nála apokaliptikus erővel bíró istencsapás, mindet szétáztat, szétmállaszt, szétrohaszt. Úgy, mint Tarr Bélánál, csak nem aprólékos, sziszifuszi szemeteléssel, hanem szakadatlan, parttalan ömléssel. E filmben már-már örkényi abszurditással és jelentésmechanizmussal a mindet elárasztó vízhez mérten elképesztő számú tűzoltókészüléket látunk. Mindig történik Tsai filmjeiben valami természeti katasztrófa is, ha esetleg az eső mégsem lenne elég, vízhiány, mérgező füst, itt egyenesen járvány. Tsai rendszeresen mutatja szereplőit valamilyen testnedv, gyomor- vagy béltartalom ürítése közben, ezzel is mintegy sokkolóan adva tudtunkra kiszolgáltatottságukat. Ugyanez érvényes a szexualitást ábrázoló motívumokra is, sosem látunk “normális” módon szeretkező párokat, nemi érintkezéseik elkapkodottak, suták, gyakori a maszturbáció és felláció, bár A lyuk ebben éppen kivétel. Tsai fő ismertetőjegyei azonban a szinte dialógok nélküli, ám egyáltalán nem eseménytelen, esztétikusan megkomponált, statikus képek, ezek lassú ritmusú hömpölygése, valamint hogy a tulajdonképpeni szituációt, annak körülményeit mindig a rádióból szóló híradásokból tudjuk meg. Aki látta az összes Ming-Liang Tsai filmet, szakavatott ismerője a kortárs ázsiai popzenének is, hiszen nagy számban hallhatjuk ennek gyöngyszemeit is.

Összegezve,
A lyuk egy apokaliptikusan bizarr szerelmi románc, Ming-Liang Tsai egyik legjobb filmje. A meghökkentő, groteszk, pesszimista hangulatú, kafkai, lerobbant és beszűkült világot megmutató képei ellenére pozitív végkicsengésű. A rendező többi filmjéhez képest viszonylag illedelmes is, így érzékenyebb gyomrúaknak is ajánlható. A képek lassú áramlását viccesen szürreális énekes-táncos revübetétek taglalják, kicsit hajazva a nagyjából ugyanekkor készült Lars von Trier-féle Táncos a sötétben-re. Annál azonban lényegesen kevesebb pénzből, más kulturális közegben, más indíttatásból és más mondanivalóval, de hasonló minőségben készült el Ming-Liang Tsai kvázi “Táncos az esőben”-je, A lyuk. Asanisimasa: 8/10