Ebben a Mitch Cullin kult-regényéből készült Terry Gilliam-filmben egy kegyetlen és bizarr körülmények között élő kislány világa tárul elénk, melyben a gyermeki fantázia a saját törvényei szerint küzd a túlélésért. Alíz ezúttal nem Csodaországban, hanem a hitchcocki Psycho díszletei között csavarog.

A legendás brit Monthy Python Cirkusz amerikai rajzfilmes idegenlégiósaként világhírűvé vált Gilliam az abszurd angol humor nagyágyúinak besülése után készített néhány fanyar, sötét utópiát, illetve ezek ellenpontjaként pár ragadós édességet, hogy aztán belevágjon kedvenc olvasmányainak filmre adaptálásába. Hunter S. Thompson gonzo-regényéből készült kierkegaardi egotripje minden idők egyik legjobb drogfilmje lett, az ezután következő Tideland – legalábbis drogügyben – még erre is rátesz. Dr. Gonzóék pszichotikus ámokfutása ártatlan gyerekjáték a bájos Jeliza-Rose mindennapjaihoz képest. A lány masszív heroinista szülők gyermeke, akik olyan stádiumban vannak, hogy már a napi betevőt is kislányukkal készíttetik el. Azt tiszta, hogy milyen “romantikus” is az, amikor anya lehányt kombinéban fetreng az ágyban, ránézésre hónapok óta, az apa a hintaszékben, karját gumiszalaggal elszorítva várja, hogy egy szem, tízévesforma lányuk kiporciózza, hígítsa, felforralja, vattán át fecskendőbe felszívja az anyagot, hogy aztán neki csak beadnia kelljen magának… – A papa most kirándulni megy… – hörgi köszönetképpen a Jeff Bridges által vérfagyasztó hitelességgel alakított családfő. A papa mindennap kirándulni megy már évek óta, anyával együtt, így nem csoda, hogy a kis Jeliza-Rose lelkivilága meglehetősen bizarr, szürreális, ijesztő és félelmekkel teli.

A szülők azonban gyorsan elhalnak, hál’stennek nem az ő nyomorukról szól a film, hanem inkább egy utazásra invitál minket a lány lelkébe, gondolataiba, másfél órán át az ő szemén át látjuk környezetét; azt a szélesen hullámzó búzamezőben megbúvó romos házat, melyben apja nőtt fel nagyanyjával, a szomszéd félszemű, méhcsípéstől rettegő boszorkányát valamint annak féleszű fiát, és az őket körülvevő, misztikus szörnyekkel, hangokkal és árnyakkal teli vidéki, eldugott világot. A kis Jeliza-Rose-nak, apja utolsó kirándulása után, kezdetben csak morbid kis ujj-bábjai az egyetlen társai, akik piciny ujjaira húzott babafejek, ám a képzeletben (ergo Jeliza-Rose valóságában) tökéletes barátnők, akik tanácsokkal látnak el, de főleg ott tesznek keresztbe, ahol tudnak.Később aztán bővül a kör a valóban élő szomszédokkal, a félszemű Dellel és fiával, a féleszű Dickensszel.

Gilliam e filmben a Félelem és reszketés Las Vegasban dekomponált, éles fényekkel keresztbe kaszabolt, torzított képi világát gondolja tovább, de most nem egy politoxikomán sportújságíró-páros szemüvegén keresztül próbálja követni mi van, hanem a drogos szülők hiperaktív és élénk fantáziájú lányának elméjébe kalauzolja a nézőt egy valódi kirándulásra. A film cselekménye amúgy soványka, hangulata, vizualitása, fantáziavilága azonban lenyűgöző, delejes hatású és unikális. Néha Tim Burton horror-mesevilágát idézi meg, máskor Jan Svankmajer zseniális és elborzasztó bábfilmjeit. Ha Jeliza-Rose világa néhol nem lenne vicces, máskor bájos, akkor az egész jöhetne Nick Cave: És meglátá a szamár Úrnak angyalát című regényéből, olyan végletesen lepusztult, rohadt, véglények lakta árnyvilág minden a filmben, még akkor is, ha vakítóan süt a nap. Mindemellett a film rendelkezik valami gyermeki optimizmussal is, legalábbis a végéből ez szűrhető le, legyen az bármennyire is apokaliptikus.

A Nagy Lebowski Tökinél még egy fokkal slamposabb Bridges mellett természetesen kiemelendő az elbűvölő Jodelle Ferland alakítása, valamint a homloklebenymetszésen átesett, epileptikus és eszelős Dickenst hitelesen megformáló Brendan Fletcher. Asanisimasa: 7/10.