Titanic’ 2009 1.rész (03.26-31)

Észak (Nord), 2009 – Norvég egyszemélyes road-movie a csodálatos hóval borított északi tájakon a boldogság nyomában, a Lynch-féle Straight Story és Sean Penn Út a vadonban-jának modorában, de speciálisan groteszk északi humorral, néhány egészen egyedi poénnal, és sajnos egy kissé suta véggel. Konkrétan úgy van vége a filmnek, mint a botnak. De ha ezt frappáns végkifejletnek fogjuk fel, akkor az isten sem menti meg Rune Denstad Langlo moziját a “kultfilm” státuszától… Asanisimasa egyelőre óvatos: 7/10.

A gyilkos (Le Tueur), 2007 – Akasztják a hóhért! A gyilkos ugyanis a nagytekintélyű Cahiers du Cinema hajdani kritikusából filmrendezővé avanzsáló(?) Cédric Anger első játékfilmje. Mint ilyen, nem lesz meglepetés, hogy ez egy tipikusan “agyas” film, alkotója kínosan kerüli az összes közhelygyanús történetklisét, amelyből viszont -bérgyilkos-áldozat kapcsolatát kulmináló thrillerről, tehát műfaji filmről van szó- akad jó néhány. Ez az alaposan végigvitt méricskélés a film legnagyobb baja is egyben, az eltúlzott intellektualizmus rendre megakasztja a sztori ritmusát, a film döcög és csak alig kerüli el a végzetes kisiklás katasztrófáját. Anger nyilván tisztában van a filmkészítés csínjával-bínjával, elviekben, de (egyelőre) szíve nincs hozzá. Truffaut és Godard, a nagy elődök szintén ezt a pályát járták, de ők saját, szuverén filmnyelvet teremtettek ehhez, míg Anger már meglévő szigorú műfaji kötelmek közé próbál beférkőzni. Ide már nem igazán intellektus, hanem éles érzékek, energia, intuitív és koncentrált figyelem, tehát az inkább nem tanulható dolgok szükségesek. 5/10.

Akárki megteszi (Le Premier venu), 2008 – A rutinos fesztiválfilmes francia Jacques Doillon legújabb művében egy meglehetősen pongyola, ám jó családból származó lány érzelmi szörfölését követhetjük végig egy óceánparti városka kanjai, a kis görcs junkie, a köcsög biztosítási ügynök valamint a szende zsaru között. Ha sikerül elkapni a film melankolikus hangulatát, a városka semmivel össze nem hasonlítható hangulatát, akkor jó élmény lehet a film. Ha elcsábít a lány bája, akkor is, de említeni az elképesztő intenzitással játszó Gérald Thomassin színészi teljesítményét kell, a kis stílú bűnöző Costa szerepében. Akit ezek hidegen hagynak, azok a szereplők néhol bizony követhetetlenné bonyolódó érzelmi-szerelmi viszonyrendszerét bogozgathatják két órán keresztül, komótos ritmusban: 5/10.

Három asszony (3 zan), 2008 – Az iráni Manijeh Hekhmat sok meglepetéssel szolgál második filmjében. Kiderül, hogy az irániaknak például van humora, mély, bölcs, fanyar és okos. Továbbá, Teherán eldugott pincéiben punkok játszanak jazzt, nem is rosszul, bár jól se, a punk-jazz viszont éppen így jó. A filmben amúgy három, különböző életkorú nő (nagyanya, anya, lánya) keresi önmagát, saját kultúráját, identitását, valamint egymást. Az iráni filmektől megszokott filozofikus hangvétel tehát ezúttal sem marad el, van szőnyeg is, mi több, itt is fő dramaturgiai szervezőelemként funkcionál, ám a városi élet ellesett, nem megrendezett képei mindenképpen újdonságként hatnak iráni, kortárs játékfilmen. Nem látszik az a szellemi nyomor, amit bizonyos nyugati hangok szeretnek közvetíteni Iránról. A filmet lenyűgöző szépségű iráni nők nyugati módon eszköztelen színészi alakításai teszik még varázslatosabbá: 8/10. A szőnyegek is szépek.

A másik orcádat (Sur ta joue ennemi), 2008 – A dokumentumfilmes Oscar-díjas Jean-Xavier de Lestrade hasonló pályát fut a mi Almásinkkal, kiváló és sikeres dokumentumfilmek után játékfilmre vált. Azzal sincs különösebb baj, tisztességes, humanista értékeket felmutató igényes munka, csak valami egész pici hiányzik belőle, hogy igazi nagy dráma legyen. Van bűn, van bűnhődés, nincs viszont katarzis. Az asanisimasa pontjai: 6/10.

Berlin Calling, 2008 – Akár Trainspotting 2-nek is felfoghatjuk ezt a filmet, hiszen ott kezdődik ahol az véget ér: choose the life, here’s the extasy. A Berlin Calling berlini sztár DJ-je már javában tolja a szintetikus partybogyókat, mígnem egyszer rossz trippet kap. A film (hasonlóan a heroinos angol mozihoz) arról szól, hogyan, mi módon kászálódik le a csávó a cuccról, amiből legyen elég annyi, hogy semmivel sem kevesebb kínban, mint a hernyó esetében. Mondjuk, a Trainspotting mind zenében, mint vizuálisan izgalmasabb volt, itt a német techno megy, csitt-csatt, tucc-tucc, stroboszkóp, geometria. Viszont, technoszcénán kívülről nézve, abszolúte hitelesnek tűnik, ehhez nagyban hozzájárul a két főszereplő perfekt alakítása. Mondjuk, 6/10, mert nagyon unom a technót.

9 mm, 2008 – Egy fegyver kaliberét jelöli jelen esetben a film címe, amely minden látszat ellenére egy család széthullásának drámája. A filmet rendező, -mondjuk, belga- Taylan Barman nem tanulta iskolában a szakmát, ami baromira nem látszik bemutatkozó filmjén. A több szempontú, csúsztatott idősíkokkal operáló szerkesztésmód ugyan már nem újdonság, de ez nem az a “játék”, amivel rendezői debütálások alkalmával kísérletezni szokás. Barman a tétel ezen részét bravúrosan, magától értetődő természetességgel hozza. (Ez bizonyság arra, hogy a filmrendezést gyakorlatban lehet megtanulni, nem pedig iskolapadban.) Ami a második, tartalmi részt illeti, már picit billeg a léc, a rendőrnyomozó anya, alkoholista rokkant apa, és graffitis fiú családjának széthullása bár tragikus, de (sajnos, túl közhelyes a téma) nincs benne annyi, ami a briliáns szerkezetet kitölti. Ingerküszöbünk ennél lejjebb van, köszönhetően “a szárnyaló gazdaságnak” és az ország “makulátlan erkölcsének”. Pluszpont viszont Barmannak, hogy ennek ellenére a legtöbbet hozta ki a történetből, és még a vége is csattan. Asanisimasa pontjai: 7/10.

A felhők között (Dar miane abrha/Among the Clouds), 2008Az iráni filmek mindig jók, alkotóik jellemzően valami ösztönös zsenialitással használják a filmet, mint nyelvet egyszerű, tiszta, szép történeteik elmesélésére. E filmben az amúgy érdekes iraki-iráni viszonyrendszer kerül terítékre, egy, a határon csomagok cipelésével, apró-cseprő dolgok elintézésével foglalkozó 16 éves iráni fiú és egy nála idősebb iraki nő szerelme apropóján. A határon zajló speciális állapotok rögzítésére, dokumentumfilmként még alkalmas lehetne a film, ha nem lenne fikció, azonban ez alkalommal a történetmesélés bizony akadozik (vagy a gépész felejtett el egy tekercset levetíteni…), az amúgy megejtően alakító amatőr szereplők úgy hivatkoznak bizonyos megtörtént dolgokra, mint amelyek a nézők számára egyértelműek. Holott… Ennek ellenére szép jelenetek adódnak a filmben, a képek is jól komponáltak, kár, hogy valami miatt ezek mégsem állnak össze egy igazi filmmé. 5/10.

Csontdaráló (Der Knochenmann/The Bone Man), 2008 – Volt egy ilyen magyar című Adam Sandler-film is (The Longest Yard) nemrég, ez azonban sokkal, de sokkal jobb film annál. Itt Gigor Attila Nyomozója találkozik Dexterrel, a vérnyomszakértővel (akár a boncasztalon…), egy decens alpesi fogadóban. Már a főcím is ugyanolyan ínycsiklandozó esztétikát képvisel, mint a Dexter inkriminált főcíme, mindkettő már-már önmagában műalkotás. Ami pedig utána következik, az egyrészt műfajilag besorolhatatlan, de ha mégis, akkor mondjuk groteszk thriller-komédia, vagy efféle. Másrészt pedig olyan beteg humor, mind képileg, mind verbálisan, amilyet filmen alig-alig látni, legfeljebb elvetemültebb Coen-őrületekben. Wolfgang Murnberger osztrák rendező briliáns filmje ismerős látvánnyal is operáló virtuóz, unikális, humoros és brutális mozi a szomszédból, amely csak azért nem kap 10 pontot, mert ez a fesztivál első napja: 9/10.

A behajtó (Rekitir/The Racketeer), 2008 – A reklámfilmes múlttal rendelkező kazah rendező, Akan Szatajev egy olyan, Scorsese Casinójára hajazó masszív maffiafilmmel állt elő, hogy alig találni rajta belekötnivalót. (Öröm nézni!) A nemzeti, kulturális sajátságokon való röhögést eleve kihagyjuk, hiszen nem vagyunk mi Borat, amúgy meg szinte minden klappol a filmben: egy átlagos családból érkező, tehetségét az ökölvívásban kamatoztató fiú íves élettörténetét látjuk, hogyan vezet útja a lakótelepi lakásból a kazah maffia egyik legveszélyesebb alakja mellé. Nincs semmi sem túlbeszélve, a konfliktusok hitelesek, érthetőek mi számunkra is – a kazah maffia úgy működik, mint az összes többi, a yakuzától a cosa nostráig. A film ritmusa kifejezetten jó, hála a reklámfilmes múltnak, a fanyar humorú hangvétel pedig üdítő. A helyi vallási előírások miatt komoly szexjelenetre ugyan ne számítsunk, a leszámolások ábrázolása is lehetne brutálisabb, de mondom, minden a helyén van. Még az alábeszélő narráció sem zavaró, semmi szégyellnivaló nincs a filmben, oda lehet tenni a polcra, Scorsese mellé. Asanisimasa pontjai ezért: 8/10.

Kategória: Film, Filmnaplók, Szemlék, filmfesztiválok
Címke: , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.