Clara (2008)

Klasszikus zenei szerelmi háromszög, európai sztárokkal és jelentős magyar részvétellel, magyar helyszíneken. Sajnos, magyar minőségben: a zene szépen szól, az igyekezet nyilvánvaló, de a kivitelezésbe amatőr hibák kerültek.

Schumann, Schumann, Brahms

Robert Schumannt a Beethoven utáni korszak, a német romantika egyik legjelentősebb zeneszerzőjeként szokás emlegetni. Schubert, Mendelssohn, Weber szellemi örököse, Brahms, Chopin, Liszt és Wagner előfutára, ő volt az egyik fontos „kapocs” a konzervatív klasszicizmus és a forradalmi hevületű romantika között. Zongoristának indult, de ujjai lebénultak egy szerencsétlen gyakorlatnak köszönhetően, ettől kezdve a komponálásnak szentelte életét. Szinte az akkori teljes műfaji spektrumban alkotott, szóló zongoraművektől nagyzenekari versenyműveken át az oratóriumig és operáig, mégis, manapság legjobban talán dalait ismerik. Életének társa volt az abban a korban nőként egyedülálló zenei karriert befutó Clara Schumann, aki korábban Clara Wieck néven ismerték kiváló zongoraművésznek, aki zeneszerzőként sem volt tehetségtelen. Az ifjú Johannes Brahmst lenyűgözte a nő személyisége és zongorajátéka, aki ezzel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Schumann felfedezze Brahmsban a zeneszerző zsenijét. Hármójuk bonyolult kapcsolatának, de elsősorban Clara figurájának szenteli filmjét a Brahms-leszármazott Helma Sanders-Brahms.

A zene

Ha egy film három főszereplője közül mindegyik zenész, ráadásul valóban élt, világhírű művész, megkerülhetetlen, hogy a megszólaló zene átlagon felüli minőségű legyen. A Clarában is ennek megfelelően rengeteg zene szól, hol csak kísérőzeneként, hol otthoni házi zeneként, hol pedig koncertteremben hangversenyként vagy éppen zenekari próbaként. Jelentős hazai művészek (Danubius Szimfonikus Zenekar, Jandó Jenő, Oláh Vilmos és sokan mások) játszották Schumannék és Brahms ismert műveinek szemelvényeit, Csáki János hangmérnök munkájának köszönhetően a film emelkedettebb pillanatait okozva.

Ismerős helyszínek

Nincs baj a film képi megvalósításával sem, Jürgen Jürges úgy fotografálta a Stefánia úti palotát, a kecskeméti Katona József színházat és több más magyarországi helyszínt, hogy elhisszük, a film valóban Düsseldorfban játszódik, a XIX.század első felében. A belsők, a kosztümök, beleértve a statisztéria jelmezeit is, korhűek és illúziókeltők.

Színészek

Tapasztalt, európai rangú színészeket sikerült a film főszerepeire megnyerni, azonban közülük csupán a Brahms figurájába bújó francia Malik Zidi dicsérhető egyértelműen. Benne van egyedül annyi tűz, hogy elhiggyem róla Brahms tehetségét, továbbá nála sikerült legjobban a német utószinkron is. Nem úgy a Schumannt alakító Pascal Greggory esetében, aki markáns arcberendezéséhez mérten túlzott szemforgatásokkal próbálja megmutatni az elmebajba violinkulcsként belecsavarodó zeneszerző szenvedését, ám a német hangja sem érzelmileg, sem intenzitásában nem követi a francia színész játékát. Legtöbbször még szinkronban sincs. Hogy tovább fokozzam, a címszerepet játszó Martina Gedeck még nála is idegesítőbb. Pedig az Oscaros Mások életében korrekt és hiteles volt, no, itt nála nincs utószinkron-probléma, hiszen német, viszont tökéletesen kudarc arra irányuló erőfeszítése, hogy Clara Schumann erős és sugárzó egyéniségét megmutassa. Erőben persze nincs hiány, azonban alkatilag Gedeck egy echte tehenészlány Schleswig-Holsteinből, nem pedig finom és érzékeny zongoraművésznő. Továbbá, ahogy a zongora billentyűin tapicskol, az egyszerűen nevetséges. Akik ezt a filmet megnézik, igen nagy százalékban már láttak zongoraművészt zongorázni, még ha a konkrét ujjrendhez nincs is közük, azt „le fogják venni”, hogy Gedeck csak nyaktól felfelé látott zongoristát, azt se jól. Ugyanez érvényes a karmesteri jelenetekre, a hosszan és többször mutatott kalimpálás egész egyszerűen szánalmas. Persze, lehetett volna úgy rendezni a filmet, hogy az árulkodó mozdulatokat illedelmesen nem, vagy csak dublőrrel mutatja meg a rendező, azonban neki nem ez az egyedüli bosszantó hibája.

Szumma

Helma Sanders-Brahms a jeleneteket úgy dobálta egymásra, hogy szinte hallani a vágópontok kattogását. A színészvezetésről vagy fogalma sincs, vagy mindent ráhagyott a színészekre, akik közül kevesen (az említett Zidi, valamint hál’istennek a koncertmesterekként ügyes németséggel játszó magyar Fesztbaum Béla és Takátsy Péter) tudtak ezzel valamit kezdeni. A szemmel láthatóan nagy igyekvéssel elkészített film egy ködös koncepciónak és a dilettáns rendezésnek köszönhetően csak néhány valóban csodálatos kép és a fantasztikus zene miatt nézhető. Asanisimasa: 3/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.