New York ’94-ben regnáló konzervatív polgármesterének igen nagy köze van ahhoz, hogy Jonathan Levine Bódulat című filmje egyáltalán megszülethessen. Giuliani, amolyan igazi, erőskezű rendemberként széles seprűcsapásokkal próbált rendet tenni New Yorkban, aminek számokban is kimutatható eredménye lett a bűnözési statisztikákban. Mégsem vált népszerű emberré. A város több milliónyi többé-kevésbé rendszeres drogfogyasztója számára semmiképpen nem, hiszen eltűntek az utcákról az árusok. Így az a díler, aki még űzte az ipart, igencsak megnőtt az ázsiója – Luke Shapiro 17 éves korára menő dílernek számít. Ő főszerepli ezt a külföldön szép sikert arató vígjátékot, mely a fentiek ellenére közel sem valami véres ganxta-sztori és nem is Rekviem egy álomért, kettő. Luke, komoly “foglalkozása” ellenére még szűz, és ennek az akadálynak leküzdésére éppen pszichológusának -akinek alkalmanként fűvel fizet- nevelt lánya tűnik a legmegfelelőbb páciensnek. Kicsit bonyolítja a dolgot, hogy a leányzó (Stephanie) is “kuncsaftja” Luke-nak, aki a nevelőapával-pszichológusával komoly, szinte apa-fiú barátság veszi kezdetét.

Könnyed, amolyan “feel-good” mozi ez, szó sincs sötét drogdrámáról, persze, ehhez az kell, hogy Luke marihuánával, nem pedig a durva crackkel vagy heroinnal üzletel, de a középpontban nem is a kábítószer, hanem az emberi kapcsolatok, családok felbomlása, újraegyesülése, Luke szüzességének elvesztése állnak. Így akár egy szokványos romantikus filmnek is tekinthetnők, ha nem bólogatnánk mosolyogva a szellemesen megírt, okos párbeszédeken, a romantikus naplementéken, továbbá annak a fura, marihuánát szívó pszichológusnak a karakterén, akit az ismét nagyszerű Ben Kingsley legózott össze egója feneketlen mélységeiből/ki tudja, honnan. A film zenei környezete alapvetően a marihuánafogyasztással könnyen összekapcsolható hip-hop kultúrából fakad, jó kis vintage-válogatást hallhatunk a kilencvenes évek közepének rap-szcénájából: Notorius B.I.G, De la Soul, stb., a slattyogós ritmusokra néhol igen ötletes vágások szakaszolják a film vizuális szövetét, és eredményeznek néha igen vicces képi hatásokat (pl. first-person-fuck off, a szellemes definícióért riszpekt tiborovnak). Összességében, a rázós körítés ellenére a The Wackness egy kifejezetten illedelmes, helyenként szórakoztató, helyenként okos és bölcs, amolyan tipikus független vígjáték. Az asanisimasa szerint 6/10.