A lélek útja (Taking Chance, 2009)

Formabontó és tulajdonképpen tiszteletre méltó háborús filmnek adott esélyt az HBO Films, amikor zöld lámpát adott Chance Phelps tengerészgyalogos őrvezető utolsó útját feldolgozó alkotásnak. Az amerikai (maradjunk most csak Hollywoodban) háborús filmek igen nagy többsége általában nem az árnyalt és a dolgok, történések valóságos voltát mutatja meg, bár vannak kivételek is, a többségük általában nem más, mint a csillagsávos lobogó erőteljes lengetése, masszív nacionalizmus (az ezernyelvű és ezer nemzetiségű országban, hehe) és patetikus heroizmus, alig, vagy egyáltalán nem burkolt háborús propaganda. A háborúban résztvevő emberről szó csak a “hazafiatlan” és “mocskosliberális” független produkciókban esik, melyek onnan nézve nem mások, mint a nemzet szégyenei, csak innen nézve tűnnek a lelkiismeret halk szavának.

Ross Katz elegáns huszárvágással tesz szép gesztust mindkét oldalnak, amikor filmre vitte az Irakban elhunyt Phelps őrvezető holttestének hazaszállítását, hiszen egyrészt arról beszél, hogy a háborúnak bizony leginkább csak áldozatai vannak, másrészt viszont ennek a valóságban is élt, harcolt háborús hősnek meg is adja a legnagyobb tisztességet. Sőt, bizony nem kicsit manipulatív módon, azt sugallja, ezt így érzi az összes amerikai is. Talán egy amerikai háborús tematikájú filmen nem láthattunk ennyi csillagsávos lobogót, szertartásosan tisztelgő katonát, levett sapkával, megilletődötten álló civilt, mint e film jeleneteiben. Érdekes, hogy a filmet az a Michael Strobl ezredes írta, aki a valóságban is hazavitte az őrvezető holttestét, és akit a filmen Kevin Bacon alakít rezzenéstelen arccal, de sokszor könnyes tekintettel. Strobl ezredes valaha a Sivatagi Vihart megjárt tengerészgyalogos, ma már irodai munkában aktákat tologat. Önként jelentkezik a feladatra, hogy az általa ismeretlen őrvezetőt elkísérje utolsó útjára, ahogy kiderül, egyfajta vezeklésképpen, hogy ő, a katona nem volt ott, ahol a nemzet fiai a vérüket adták a, miért is? Néhány jelenetből mintha az tűnne ki, hogy Strobl kritikailag áll az amerikai katonák iraki szerepvállalásához, de ezek csak halvány, alig észrevehető utalások, az ezredes, igazi katonaként lojális kormányához, hazájához, de elsősorban a tengerészgyalogsághoz (aminek főparancsnoka a mindenkori amerikai elnök). A film is látszólag ezt sugallja, hogy a nemzet is egyöntetűen így vélekedik, ám a valóságban csupán arról van szó, hogy egy halottnak adják meg az emberi minimumot, a tiszteletet. Hogy valójában mi jár fejükben, mire gondolnak azok a gyerekek, akik látják a koporsót, amint éppen behelyezik a repülőben, és egy katonabácsi tiszteleg előtte; hogy a mexikói rakodómunkás mire gondolhat, amint éppen leteszi a repülőgép padlójára a koporsót; hogy mire gondolhat az a fiatal, akit elutasítottak a sorozásnál, amikor önként jelentkezett volna, és így tovább… Mindenki, így a néző is arra gondol, amire akar, a lényeg, hogy Phelps őrvezető tisztességben búcsúzott el ebben az alkalomhoz és témához mérten patetikus, mégis gondolatébresztő filmen. A néhol bizony számítónak és manipulatívnak tűnő képsorokat szerintem ellensúlyozza az, hogy egy alapvetően háborús tematikájú film semmi másról nem szól, csak a háború áldozatairól. Némi bizonytalanság azért akad, ezért asanisimasa csak 7/10-et ad e filmre. Viszont nem többször nézős film, annyi szent.

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Mit nézzünk ma a tévében? – Kedd | asanisimasa

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.