Az általában émelyítően szétfolyó, giccses, ragadós karácsonyi filmkínálat egyik, a sorból kilógó, ám kifejezetten üdítő darabja volt, és lehet még sok éven át Richard Curtis Igazából szerelem című, kétórás szerelmi kaleidoszkópja. A film egy kiválóan megírt és ugyanilyen jól megszerkesztett romkom, szuper karakterekkel, ezekhez méltó színészi alakításokkal, minimális mélységgel, de mégsem felszínességgel, a karácsonyi tematikához mérten olykor meghökkentően frivol, de még vicces szabadszájúsággal.

Már a kezdő képsorok megadják az alaphangot: egy lepukkant, ex-, vagy tán még gyakorló heroinista testalkatú, hatvan körüli rockzenész (Bill Nighy) valamelyik híres fiúegyüttes nyálas karácsonyi számát próbálja lemezre énekelni, erőltetetten nyálasan – képzeljük el Mick Jaggert, amint a Last Christmassal próbálkozik. Az új angol miniszterelnök (Hugh Grant) nőtlen, fiatal, és nagyon csajozna. Egy szerelemben csalódott író a világvégére (Dél-Franciaországba) bujdokol, de a ráleselkedő szerelem elől sehová nem bújhat. Egy kissrác még dobolni is megtanul, hogy magára vonja a menő csaj figyelmet, apja pedig felesége halála óta csakis Claudia Schifferrel bújna ágyba. A főnökre óriási energiával cuppan rá rámenős és gátlástalan, viszont csinos beosztottja, miközben felesége azt hiszi, minden a legnagyobb rendben van. Ilyen és efféle sok-sok kis történet kavarog a filmben, mint karácsonykor a szellőben kavargó hópihék, hogy aztán szépen sorban színes díszekké fűződjenek fel a szeretet hatalmas karácsonyfájára. Valaki azonban az áhítatos csendben fojtott pukit enged el, minek köszönhetően fuldokló röhögés rázza az egybegyűlteket. A szeretet mégis áradat (ahogyan Cassavetes is állította volt), és áthat mindent, és ez így van jól. Ez így jó (csak kicsit sok benne a szar zene…). Asanisimasa: 8/10