Charlie Bronson a művészneve Anglia “legerőszakosabb rabjának”, aki amúgy Michael Gordon Petersonként látta meg a napvilágot, 1952-ben. A későbbiekben aggatta rá egyik akkori jóakarója a híres amerikai filmszínész nevét, “mert ő olyan kemény és agresszív”, mikor Mickey éppen szabadlábon volt és illegális bokszmérkőzéseken gyepálta ellenfeleit, a név azonban rajta maradt. Az ő élete, pontosabban inkább a külvilág által teljességgel érthetetlen személyiségének és tetteinek értelmezési vágya ihlette a Bronson című filmet, hiszen Charlie még mindig él, valószínűleg most is magánzárkában, ahogy eddigi életének megdöbbentően nagy részében.

Az elképesztő fizimiskájú, állandóan kőkeményre feszített izomzatú, kopaszra borotvált, pödrött bajszú fazont Tom Hardy kelti életre minden apró részletre kiterjedő, precíz színészi munkával, amihez hasonlókat amúgy kapásból díjak özönével szokás honorálni, itt azonban valószínűleg a film témája miatt a díjeső elmaradt. Hiába, a szocio- és pszichopata Bronson, aki puszta kézzel tépte szét a neki rontó kutyákat, aki meztelenre vetkőzve, heccből nekiment egy szakasznyi kommandósnak, aki eddigi élete során a gyilkosság kivételével elkövette a létező összes erőszakos bűncselekményt, nem éppen az a kifejezett figura, akit bármilyen szempontból példaképként, de akár elrettentő példaként is fel lehetne mutatni, még akkor is, ha egy ideig még házassága folytán hívő muszlimként élt, aztán könyveket ad ki, valamint kiállítják festményeit.

Mondjuk, a dán Nicolas Winding Refn-t Bronson életének pozitív oldalai nem is érdekelték annyira, hogy azt filmjében szembeállítsa a vadabb dolgokkal, a művészi ambíciók is csak mint extrém furcsaságok jelennek meg. Ettől függetlenül, maga a film, túlzás nélkül parádés vállalkozás – fura fazonról egy fura film. Történetét maga Bronson, vagyis a Tom Hardy által virtuóz módon megjelenített személy meséli el, egyes szám első személyben, formailag viszont egy groteszk, szinte expresszionista kabaré formájában. Bronson életének különböző jelenetei is úgy jelennek meg, mint egy-egy bizarr kabarétréfa, a legbrutálisabb jelenetek is inkább egy klasszikus burleszket idéznek, nem egy agresszív pszichopata dühöngését. Tovább fokozza Refn a jelenetek zavarba ejtő hatását a jól megválasztott kísérőzenékkel, melyek úgy ellenpontozzák a jelenetek groteszk hatásait, hogy egyben még jobban felerősítik azt. (Láttunk már ilyet, pl. Kubrick Mechanikus narancsánál.) Itt Delibes, Puccini, Verdi, Beethoven és Wagner örök és csodálatos muzsikái, valamint a Pet Shop Boys és egy valami éktelenül brutális minimál-szintipop zenekar (Glass Candy) dallamai festik alá az explicit erőszak képeit, túlzás nélkül elementáris hatással. Sajnos, Refn-nek arra már nem maradt energiája, illetve, mivel a valódi Bronson még él, lehetősége sem drámai ívet adni a filmnek, ezért inkább csak abbamarad, minthogy valódi fináléja legyen. Azonban mégis szórakoztató, ijesztő, de azért kifejezetten érdekes darab ez, így sután elharapva is. Asanisimasa: 7/10