Talán nem kellene azon meglepődni, hogy az ember úgy nyolcvan éves kora környékén olykor már elérzékenyülget, máskor meg elmélázik olyan komor témákon, mint a halál. Így van ez olyan tökös öregurak esetében is, mint például Clint Eastwood, aki nyugdíjaskorára az egyik legjelentősebb kortárs filmessé nőtte ki magát a világ filmtörténelmében. egész egyszerűen lenyűgöző és elképesztő az a vitalitás, amivel ez a faszi ontja a filmeket. A tavalyi termés az Azután (Hereafter) volt.

Persze, a misztikus témák eleddig hidegen hagyták a Mestert, sőt, elsősorban sarkos, száraz és realista stílusáról volt ismeretes. Ez a film azonban a halálközeli és azutáni élményekkel foglalkozik, ami így önmagában is elég misztikus, tekintve, hogy az orvostudomány nem jelentkezett még megdönthetetlen bizonyítékokkal a halál utáni továbbiakkal kapcsolatban. A film cselekményének három szála meglehetősen messziről indul egymás felé: egy francia tévésztár valahol, egy távol-keleti üdülőparadicsomban átél egy cunami-katasztrófát, pontosabban egy pillanatra meghal, de aztán újjáéled; egy San Franciscó-i látóembernek, aki egy gyerekkori súlyos műtétnek köszönhetően beszélni képes a túlvilágiakkal, egyszerre elege lesz abból, hogy egész életében halottakkal beszélgessen, és inkább az életre vágyik; egy londoni nehéz sorsú, egypetéjű ikerpár egyik fele autóbaleset áldozatává válik, amit a másik fél képtelen feldolgozni. Ahogy Eastwood filmjeinél megszokhattuk, e három szál szép komótosan, érdekes mellékutakon ugyan, de biztosan halad egymás felé a filmben, hogy a végén szépen összefonódjanak. A három különböző életút megrajzolása közben, mintegy a valósághoz való rögzítőkapocsként, beleszövődnek a cselekménybe az elmúlt évek nagy katasztrófái, mint az említett nagy cunami mellett a londoni metrórobbantás is. A cunami jelenetei különösen precízen és expresszív erővel lettek megoldva, amivel a film felütése is igen erősre sikerült. Eastwood pedig van annyira profi, hogy utána bár visszavesz az intenzitásból, a film végig feszült marad. A végkifejlet pedig amolyan “spielberges” lett, könnyes és kissé szentimentális, de hát nem véletlenül olvassuk Spielberg nevét a producerek között, valamint ahogy már említettem, ennyi elérzékenyülés megengedhető már egy nyolcvan éves palinak is.

Minden misztikus felhang ellenére a film mégsem csúszik bele valamiféle lila new age-es ködbe, hanem mindvégig megmarad a józan romantikus érzelmesség szintjén. Elszoktunk ettől, bár ha visszagondolunk például A szív hídjait rendező és főszereplő Eastwoodra, azért már régen sem állt messze tőle a könnyes romantika. Ez a misztikus cucc talán új elem, de ha úgy fogjuk fel, hogy egy nyolcvanéves elismert filmes, még ekkor is tud újítani, akkor nincs más dolgunk, minthogy le a kalappal! Szerintem szép film volt, messze nem olyan erős, mint a Gran Torino, például, de nincs gond ezzel sem. Asanisimasa: 7/10