Tele az internet a kereskedelmi televíziók különféle showműsorai által keltette felháborodáshullámokkal, melyekben a nézők komoly kétségeket állítanak a szavazások, illetve az adott show végkimenetelének tisztaságát illetően. Hogy ez a gyanú egyáltalán felmerülhet, hogy az összeesküvés-elméletek már a showműsorok indulásakor, a castingnál szárba szökkenhetnek, abban valószínűleg igen komoly “sara” lehet Robert Redford 1994-es Kvíz Show című filmjének is, mely abszolút valóságos tényeken alapszik: a filmben is az egyik főszerepet alakító Dick Goodwin (Rob Morrow) vezette kongresszusi vizsgálóbizottság által felgöngyölített botrányos ügyet meséli el, Goodwin könyve alapján. Abszolút hitelesnek fogadható el a történetben felsejlő minden állítás, minden jelenet, és nem kell túlzott asszociációs képesség ahhoz sem, hogy a televíziózás hőskorából eljussunk a mai kereskedelmi tévék világába, és ott csúnya folyamatokat sejtsünk.

A film sztoriját nem ragozom, egy kvízjáték szereplője kiesése után kitálalt a sajtónak a showműsor irányított végeredményét illetően, aminek köszönhetően kongresszusi vizsgálóbizottság alakult az ügy feltárására. Az ügyet szépen feltárták, hogy aztán minden menjen tovább a maga útján – így megy ez. Theres’s No Business Like Showbusiness. Az igazság sokszor unalmas, és valójában azonban arra senki sem kíváncsi. Példának okáért, annak idején, tudjuk hol, tudjuk, milyen műsorban azért kellett Alekosznak nyerni, mert ő volt a legszínesebb fazon a csicsapicsa favellában, az a kézdivásárhelyi kissrác pedig egyenesen maga volt a szegény ember legkisebb fia, hátán tarisznyával és hamuba sült pogácsával, hiába volt jobb fej nála Jerzy és hiába énekelt jobban Mr. Joe.

Persze, Redford Frank Capra nyomdokán járva azért úgy mutatja meg az ügyet nekünk, hogy mi nézők fortyogunk a nyilvánvaló igazságtalanságot látva, és ki is hirdeti az ítéletet, a filmvégi tanulság mégis azt sugallja, hogy a dolgok rendben vannak. A showbusiness célja a szórakoztatás, hogy minél több ember leüljön a tévé elé és szórakozzon, valamint megvegye a szponzorok termékeit, akik tetemes összegért megvették a tévé műsoridejét.

Robert Redford szép, jólfésült, fess, majdnem tökéletes filmet rendezett a sztoriból, pont olyat, amilyen ő maga is. Csak annyira hatásvadász, amennyire kell, csak annyira moralizál, ami még nem fekszi meg a gyomrunkat és csak annyira szájbarágó, amennyit feltétlenül tudnunk illik arról, hogy “mitől megy a villamos”. Hollywood legszebb hagyományait követi, igazi veretes mű ez a film. A bő két óra végig izgalmas, feszültséggel teli, egyben szórakoztató. John Turturro kicsit karikaturisztikus a hőbörgő zsidó kisember figurájában, viszont Ralph Fiennes tűpontos a hűvösen arisztokratikus irodalomtanár szerepében. Igazán jó az ördögi producerpáros, főleg az egyik fele (David Paymer – Dan Enright) és a tévécsatorna sérthetetlen nagyura (Allan Rich – Robert Kintner). Jó kis film ez tehát, amely után még az is garantáltan idézőjelek között fogja nézi a kereskedelmi tévék szemfényvesztéseit, aki amúgy hajlamos mindent készpénznek venni, ami “benne volt a tévében”. Asanisimasa: 8/10