Olvasom, hogy egy nő Amerikában már perelni szándékozik a film forgalmazóit, mivel úgy véli, alaposan félrevezették a megtévesztő beharangozók által. Nos, akár nálunk is lehetne perelni, ha lenne nálunk precedens-jog, mint Amerikában, és ha olyan bírói gyakorlata lenne a különböző kárpótlási pereknek, mint odaát – de nincs erről szó. Persze, hogy szó sincs akciófilmről, a Drive nem akciófilm. Még csak a magyar fordítás mögé sem kell a felkiáltójel. Magyar fordítás sem kell. Csak egyszerűen, ahogy eredetiben: Drive     most muszáj azért egy vessző:, de a címben vessző sincs, csak gáz bele a semmibe, végső megsemmisülésbe, érzelmek, vágyak, katarzisok nélkül, sőt, ajkainkon sem érezzük a bosszú édes ízét. Megsemmisülés, minden további nélkül. Erről szól a film. És főleg, ilyen.

Minden nemzedéknek kell egy kultikus nemzedéki film, amely a kellő pillanatban odabasz, fejbe vág és majd jónéhány év múlva lehet emlegetni, hogy hol vannak ma már ilyen filmek… Mint a Szelíd motorosok volt egy régebbi generációnál. Kellenek a szabad, önálló, független hősök, ha másért nem, hát azért, hogy a remény haljon meg utoljára, de legalábbis megtegyék azt, amit mi, ifjoncok sohasem teszünk meg. A Ryan Gosling alakította névtelen főszereplő nappal kaszkadőr, este különböző bűncselekmények sofőrje már a ma hőse. 2011-é. Nincsenek céljai, vágyai sem nagyon, úgy látszik hidegvérű, valójában üres. Nincs múltja és nincs jövője sem – olyan, mint amit a mai fiatalság is hajlamos érezni, állítólag. Nem véletlen, hogy óriási a film iránti rajongás, s mint minden ilyen esetben, nagy annak elutasítása is. Szóval, a Gosling alakította sofőr, mondjuk, egy másik kultikus sofőrhöz, Travis Bickle-hez képest már egyáltalán nem akarja az utcát megtisztítani a bűntől és mocsoktól, az égadta világon nincs benne semmilyen messianisztikus küldetéstudat; ő csupán elégtételt akar venni azokon, akik megfosztották őt néhány boldog pillanattól, amelyek élete tulajdonképpeni összes boldog pillanatát jelentették. És mivel ő a hős a filmben, hát meg is teszi. Ám aki kardot fog, annak kard által is kell múlnia, így szól a megfellebbezhetetlen tanítás, és nincs, nem is lehet ez másként az ő esetében sem. Erről szól a film.

Nicolas Winding Refn (pl. és pl.) maradt eme első full-hollywoodi filmjében is az erőszak tematikájánál, a film ilyen jellegű jelenetei, és gyakorlatilag minden, az egész film, már-már a nagy távol-keleti mestereket idézik. A szótlan, szomorú hős, az érzelemmentes cselekmény, a lassú ritmus és a bosszú egész filmen átívelő hatalmas motívuma is mind ide kapcsol, mondjuk Park Chan-wook vonatkozó darabjaihoz. Refn hőse már nem lázad, hanem valahogyan illeszkedik a társadalomba, éppen úgy, mint a szomszéd lány, az autószerelő-műhelyt üzemeltető öreg barát, vagy a kiugrott filmproducerből maffiózóvá avanzsált rosszember. Zakatol együtt a társadalommal mindenki, mint a gép, éppen ez indokolja aztán a sofőr vérbő ámokfutását, hiszen tulajdonképpen az egyetlen emberi, magán és szuverén pillanattól fosztódott meg.

Gyakorlatilag nincs színészi teljesítmény a filmben, szinte hallani a rendezői instrukciókat, hogy: Figyelj, Ryan, most elengeded lassan, nagyon lassan a kormányt, lassan balra fordítod a fejed, jó, kösz, ennyi elég, és nézel, hosszan, nagyon hossza oda balra lefelé. Ne pislogj! És Ryan csinálja, a színészet többi részét elvégzi az operatőr (Newton Thomas Siegel). Mondjuk, Ron Perlmannal vagy Albert Brooksszal ezt már nem tudja megcsinálni, ők és a többi színész azonban szinte csak kontrasztos háttér. Nem is értik a fiút. Egyedül a film női főszereplője (Carey Mulligan) érti, azonban ő is éppolyan… üres.

Üres a film is, ráadásul ménkű lassú is, azonban éppen ezzel válik ki a mainstreamből. Más, mint a többi. Ugyanezt a történetet Tarantino úgy csinálná, hogy széjjelpofázná az egészet, néhány mezítelen lábacskával a kép előterében, Refn azonban végtelen, a Taxisofőrt idéző autózásokkal, nagy hallgatásokkal és villanásszerűen robbanó, ultrabrutális akciókkal oldja meg a történetet, aminek tanulsága keserű: pusztítsd el, ami elpusztít, még akkor is , ha vele pusztulsz. Nem éppen felemelő üzenet, amiért végigültük a 100 percet. És közben ráadásul végig szól Refn védjegye, az idegesítően bugyuta szintetizátorzene, ezúttal David Lynch kedvenc zeneszerzőjének, Angelo Badalamentinek laptopjáról. Líra, sejtelmes fények, nagy nézések, vér, vér, vér. Olyan, mintha művészet lenne, azonban nincs benne több, mint amit látunk, tehát csak egy kipofozott bosszúfilm. Viszont emlegetni fogják talán még tíz, húsz év múlva is. Asanisimasa: 6/10