Az idén ötvenéves George Clooney szerintem néhány éven belül kilép a politika színpadára (bár már most is az ENSZ békenagykövete), és 15 éven belül akár az elnöki székért is versenyre kelhet (lásd 1. kép). A filmiparban gyakorlatilag már mindent elért, karrierje töretlen ívben tör a csillagok felé. Nincs hír semmi komolyabb káros szenvedélyről sem, ami befolyásolhatná azt  – talán csak a nők.

Hogy azonban Clooney mennyire magánál van, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a sármosan őszülő, szívdöglesztő fizimiskához járó pinabubusságban rejlő veszélyeket is könnyedén “vetíti ki” magából, hiszen a saját rendezésében elkészült A hatalom árnyékában című friss filmben egy elnökjelöltségre pályázó ohiói szenátort alakít, akinek kampányát éppen egy félrelépés árnyékolná be, ha nem lenne neki profi kampánystábja. Jól áll neki az ilyen politikus-szerep, ráadásul nem először, azonkívül nem lehet túl ostoba pasas sem, hiszen általában jó ügyek mentén hallatja a hangját és oda is teszi magát ilyen alkalmakkor – ezért mondom, hogy az ő további pályája a politikusi lenne…

Nem mintha ez a film annyira gyenge lenne, de egy olyan embernek, aki legalább kétszer megnézte oda-vissza a West Wing (nálunk: Az elnök emberei) című tévésorozat összes évadát, annak amerikai belpolitikai, választási és egyéb hasonló témákban sok újat nem lehet mondani. Ez a film sem tud. Azt már mi is tudjuk, hogy kampányidőszakban minden eszköz megengedett a győzelem érdekében, és ezeket ki is használják, valamint nincs olyan makulátlan, szentéletű politikus a világon, akinek múltjában ne lehetne találni legalább egy kínos percet, amit aztán ügyes szakemberek könnyed munkával fújnak világrengető botránnyá. Morris kormányzó (Clooney), bár egy irtó jópofa, nyitott és laza fazon, azért egy húszéves lány csábító mosolyának ő sem tud ellenállni – de hát éppen erről szól a film.

Meg Ryan Goslingról, aki – úgy tűnik – jelenleg az elsőszámú hollywoodi filmsztár a Brad Pitt és Robert Pattinson közötti korosztályban. Hát, érdekes egy nézése van, az tény. A film dramaturgiája éppen erre a kifejezéstelen, kozmikusan üres szemekre épít, melyekből úgy lehet kiolvasni a Semmit, mint a Bármit, sőt, akár Mindent. A kádban úszó karácsonyi pontynak is több élet van a tekintetében, Gosling szomorkás szemei viszont tényleg delejeznek, mint a kígyóéi. Bámul bele a néző fejébe, aki nem tudja, hogy most el kéne bújnia a halálos csapás elől, nevetnie kéne, együttérzőn el kéne morzsolnia egy könnycseppet vagy éppen homlokon kocogtatni, hogy: Hé haver, ébresztő odabent! ha nem néz, akkor azért pörög, ahogy kell egy kampánymenedzsernek, hiszen egy ilyet alakít Morris-Clooney stábjában, akit megkísért a konkurencia, ám ő visszakísért. Érdekes fazon, maradjunk talán ennyiben.

Mutatja Clooney elképesztő respektjét, hogy a film (tán a legfontosabb) executive produceri teendőit Leo DiCaprio látta el, a szereposztás pedig parádés. Marisa Tomei egy dörzsölt újságíró, Evan Rachel Wood pedig a kulcsszereplő. Philip Seymour Hoffman és Paul Giamatti a két konkurens vezető kampánystratéga, az ő rivalizálásukat használja fel saját céljaira a Gosling alakította karakter. Maga a film amúgy egy feszes politikai dráma, mely Beau Willimon Farragut North című színdarabján alapszik, ami viszont egy valós esemény, a demokrata Howard Dean 2004-es kampányának történéseit dolgozta fel. A politika színpada, a kulisszák mögött – mondom, mint egy duplaepizód Az elnök embereiből, csak más szereplőkkel. Nekem bejön. Asanisimasa: 7/10