Mintha Abel Ferrara csak lazán, lezser nemtörődömséggel vakuzott volna bele New York nyolcvanas évek végi alvilágának kokainban úszó, hiphopraptől visszhangzó éjsötétjébe… Az így kapott és tetszőleges sorrendbe állított pillanatfelvételek, illetve az általuk alkotott, kvázi filmként működő képszekvencia aztán egzakt hitellel ábrázol maffiózót, bűnből élő politikust és bűn ellen kilátástalan harcban álló, olykor behódoló, máskor inkább csak elmenekülő zsarukat, drogosokat, kurvákat, az éjszakát, tokkal vonóval. Persze, a film (nevezzük végül is annak) New York királyáról szól, pontosabban New York egyik királyáról, jelen esetben egy Frank White nevezetű fickóról, de valójában inkább arcok, karakterek gyűjteménye, arcképcsarnoka, néhány igen heves tűzpárbajjal, rengeteg kokainnal, diszkófényekkel és autósüldözéssel meg-megszakítva.

Sajnos, Ferrara nem képes (persze, lehet, hogy nem is akar) a bűnnek olyan tablóját megfesteni, mint Coppola a Keresztapával, vagy Scorsese a Nagymenőkkel vagy DePalma a Sebhelyesarcúval, nála Christopher Walken inkább csak egy grammnyi szociális érzékenységgel megvert bűnöző-primadonna, aki börtönből való szabadulása utáni röpke szabadságában végigbalettozik New York alvilágán. Megtudjuk, mert elmondja, hogy ő nem olyan, mint a többiek, de ezt sem az őt hallgató rendőrtiszt, sem a néző nem hiszi el igazán. Ferrara pedig szintén hallgat erről. Viszont jópofa, Walken lubickol a pszichopata White szerepében, rezzenéstelen fapofával gyilkol, szeret és döglik meg. Mellékszerepekben egy csomó későbbi kisebb-nagyobb sztárt láthatunk: Lawrence (itt még Larry) Fishburne-t Al Pacino elébb említett sebhelyesarcú figuráját idéző kokósorral, David Carusót és Wesley Snipest meleg zsarukként és Steve Buscemit szinte szépen és fiatalon egy nyúlfarknyi kokókóstoló-szerepben. Piffpuff-dirrdurr-maffiaklip. Asanisimasa: 5/10