Sokkoló, brutális, megrázó. Ilyen és ezekhez hasonló erejű jelzőket dobálnak e film kapcsán, mely rám valahogy nem gyakorolt igazán mély benyomást. A Beszélnünk kell Kevinről ügyesen összerakott, esztétikus kaleidoszkóp egy furcsa, tragikusan alakuló anya-fiú kapcsolatról. Igen, beszélnünk kellene Kevinről és anyukájáról, azonban csak csevegünk, cseverészünk róluk…

Felelősség

Sok szó esik manapság a gyermekvállalás felelősségéről. Nálunk kormányzati szinten szinte ideológiai alapon erőltetik, sőt sulykolják az emberekbe, hogy fogy a magyar, kevés a gyerek. Adókedvezményekkel, egyéb támogatásokkal, és más gesztusokkal próbálják előnybe hozni azokat a családokat, akik gyermeket hoznak a világra, hogy milyen eredménnyel, mennyire sikeresen, arra most nem térnék ki. Az valószínűleg biztos viszont, hogy a Beszélnünk kell Kevinről című filmben és alapjául szolgáló könyvben (Lionel Shriver hasonló című levélregénye) hozzávetőleg egy ideális családmodellt, egy jó anyagi körülmények között élő, intelligens párt ismerünk meg. Az anya, bár komoly karrier előtt áll, mégis hajlandó beáldozni azt a gyermekszülés érdekében. Ez persze okoz benne kétségeket, bizonytalanságokat, de hát kiben nem? Értelmes, döntéseit kellően átgondolni képes, minden tekintetben felnőtt nőről van szó. Az apa szintén akarja a gyereket. Szó sincs kicsapongásokról, egyéb devianciáról, egészséges, érett pár. Ki vállalja hát egy gyerek felnevelésének felelősségét, hanem éppen ők? Hamarosan érkezik is Kevin.

Türelmetlenség

Annyi derül ki mindössze a filmből, hogy valami nem működik. Kevin nem úgy cseperedik, ahogyan egy normális gyereknek fejlődnie kellene. Az anya ezt túlelemzi, túlreagálja, Kevinnel szemben ez elsősorban türelmetlen cselekedetekben mutatkozik meg. Kevin csak nagyon későn szólal meg, sokáig hord pelenkát, s vannak egyéb jelek is, de aki már látott testközelben cseperedő kisgyermeket, az tudja, hogy ezek, amiket a filmben látunk, nem feltétlenül olyan komoly dolgok. Az igazán aggodalomra okot adó fejlődési rendellenességek ezeknél lényegesen súlyosabb megjelenési formákat mutatnak sajnos. A történet alapszituációjáról mindössze annyit lehet megállapítani, hogy az anya idegesen, türelmetlenül bánik a kis Kevinnel, aki ezt egyre kevésbé tolerálja. A film nagy hibája (és hagyjuk el a könyvet), hogy ennél messzebbre, mélyebbre nem ás a finálé tragikus eseményeihez vezető láncolat okait boncolgatva, hanem megmarad a felszínen. Kevinnel nyilvánvalóan túl nagy bajok vannak ahhoz, hogy ezeket el lehessen intézni egy eldobott karrierjén és a gyermeknevelés nehézségein begörcsölő anya amúgy igen vázlatos személyiségrajzával. Lionel Shriver nyomán Lynne Ramsay rendező-forgatókönyvíró azonban megelégszik ennyi ok-okozati háttér- és forrásábrázolással, s így, bár a képek nyilván nem ezt mutatják, e filmben mégis megmaradunk egy átlagos családi pszicho-thriller térdközépig érő zsánerében. Erre hajaz a Kevinben megszülető, vagy már az anyában is meglévő eredendő Gonosz kérdésének hosszas (sőt, tulajdonképpen az egész filmet kitevő) boncolgatása is, ami inkább a thriller misztikumának sajátossága, mint egy szociálpszichológiai igényű és alaposságú személyiségrajz megalkotásának szándéka.

Tilda Swinton

Tilda Swinton nagyszerű színésznő, itt is nagyot alakít az anya szerepében. Érzékeny, komoly belső vívódások megjelenítésére képes. Szuggesztív tekintete, áttetsző, törékeny alakja szinte nem is evilági. Olyan kisugárzása van, hogy képes elvinni az egész filmet – nem véletlenül jelölik díjak sokaságára. Hogy aztán ezért a filmért végül mégsem kap sok díjat, az valószínűleg azért van, mert bár jelenléte intenzív, de igazából vele nem történik semmi. Erről azonban sokban tehet a rendező Ramsay is.

Ómen Light

A Beszélnünk kéne Kevinről akár mint az ismert és méltán hírhedt Ómen-sorozat egyfajta könnyed lányregény-parafrázisaként is beszélhetünk. Kevin veszélyes srác, persze azért nem mérhető Damienhez. A vallásos-misztikus maszlag is elmarad, van helyette nagy adag „pszicho-izé”. Viszont mindketten megteszik a magukét. A film szép, de akadnak kissé kényszeredett motívumok (pl. vér-paradicsom). A töredezett, időben és térben ugráló szerkesztési mód is hatásos, bár messze nem originális útja a kellő drámai feszültség elérésére. Azonban ahogy feszül az a bizonyos húr Kevin karácsonyi ajándék íján, úgy veszti el artisztikus érdekességét és süllyed bele a film egyre mélyebbre a thriller zsánerébe. Engem legjobban mégis a legidősebb Kevint játszó Ezra Miller sanda tekintete riaszt el a filmtől, amivel legfeljebb az Alkonyatos Taylor Lautnerrel kelhetne versenyre a bakfis-szívek megtiprásáért folytatott kontesztben. Asanisimasa: 6/10