A segítség (The Help, 2011)

Három dolgot fontos leszögezni erről a filmről, előzetesen vagy utólag, tök mindegy: 1.: Nincs még 50 éve, hogy a világ deklaráltan (és gyakorlatilag valóságban is) legszabadabb államában meggyilkolták Martin Luther King tiszteletest, aki igazából semmi mást nem csinált, mint felemelte a szavát az afro-amerikaiak hátrányos megkülönböztetése ellen, ergo ötven éve még az USA társadalma (illetve, annak egy földrajzilag és kulturálisan pontosan körülhatárolható szegmense) nyíltan rasszista volt. 2: A film amerikai-indiai-Arab Emirátusok-béli koprodukcióban készült, és férfi szereplő legfeljebb a háttérben, nagyjából dísznövény funkcióban tűnik csak fel. 3: Oprah Winfrey, afro-amerikai tévés-személyiség az egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb amerikai nő, polgárjogi harcos, és bőkezűen adakozó, humanitárius aktivista. +1: Barack Obama, az USA első afro-amerikai származású elnöke. E 3+1 tényező együttes jelenléte volt szükséges ahhoz, hogy egyáltalán A segítség című film létrejöhessen mainstream, színes és szélesvásznú kivitelben, azt a kínos esetekben előszeretettel kettős mércéző Hollywood befogadja és végeredményképpen ma hajnalban egy legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar is leessen Octavia Spencernek, ha a filmnek nem is. Arra volt fontosabb…

Én úgy gondolom, a film éppen olyan fontos mérföldkő a feketék öndefiniáló és egyenjogúsító polgárháborújában, mint annak idején volt a Tamás bátya kunyhója című regény, aztán több mint száz év múlva Spielberg Bíborszín című filmje. E film mögött is Spielberg áll, de most csak mint gyártó-forgalmazó, A segítség azonban tökéletesen passzol az elébb felvázolt ívbe. Éppen olyan pátoszos, szándékoltan érzelmekre ható, erősen sarkított, “egyirányúsított” jellemekkel operáló himnikus alkotás mint az előbbiek. Míg azonban a Tamás bátya… a XIX. századi “klasszikus” déli rabszolgaságot leplezi, írja le, a Bíborszín szintén, azonban elsősorban a női alakok sötét és reménytelen sorsára koncentrálva, addig A segítségben még előrébb ugrunk vagy 50 évet és a déli rabszolgaság még fellelhető nyomaiban kutakodunk. A múlt század hatvanas évek elején járunk, a Mississippi-állambeli Jacksonban. Törvény szerint már vagy száz éve vége az amerikai rabszolgaságnak, ettől függetlenül az előkelő fehér jacksoni családokban még masszívan él a faji szegregáció. A feketék csak a busz hátsó felében utazhatnak, ha egyáltalán kapnak munkát, akkor azt mindenféle szociális háló nélkül, szánalmas minimálbérért kapják meg. A nők számára szinte kizárólag a cselédsor az elérhető karrier, gazdag fehér családoknál, valahol az ölbe már nem engedett háziállat és az óriási játékmackó közötti státuszban, heti hat nap robotban. A fekete cseléd végzi az összes elképzelhető házimunkát a gyereknevelésig bezárólag, de csak a számára külön kialakított budit használhatja, míg az otthon unatkozó fehér asszonyság idejének túlnyomó részében ruháival, saját maga csinosításával foglalkozik, a maradék időben pedig traccspartikat, bridzsesteket rendez hasonszőrű barátnőinek. Az örök téma gyakorlatilag egyetlen: a “jó” férjhezmenetel. A filmben mégis akad közülük egy renitens (Skeeter, a wannabe írónő – Emma Stone), aki első témáját a fekete cselédek sanyarú sorsának feltárásában látja. A film ennek története, hogyan sikerül megküzdenie saját társadalmi rétegének merev ellenállásától a feketék sorsféltésből fakadó elutasításig.

Kathryn Stockett (író) és Tate Taylor (rendező) filmje messze nem hatástalan alkotás, ami fő erénye és egyben negatívuma is. Amerikai filmben én még ilyen rohadéknak soha nem láttam még a gazdag, ostoba és pökhendi déli fehéreket, pedig itt tényleg csak szinte kizárólag nőket láthatunk, de a film nézése közben többször körbe kellett néznem, hogy “hol a balta, hadd vágjam közébük!”; ezzel párhuzamosan viszont a fekete cselédnők-, -lányok és -asszonyok mind vaskos, szeretetreméltó, dolgos, de nagyhangú és szenvedélyes alakok, egyfajta rusztikus, sőt kubista ősanya-figurák. Alig van szó árnyalt jellemekről, cizellált társadalomképről, gondban is vagyunk a fehér társaságba “betolakodó”, “vidéki” Celia alakjával, aki barátsággal fogadja élete első fekete szolgálóját, így ő aztán gyorsan felmentést kap a “rohadékság” vádja alól (Teátrális, engesztelő “vizsgavacsorája” viszont már túlmegy minden határon – de pozitív előjellel.) De abszolút működik a film, vaskos aránytalanságaival, szándékolt érzelmességével (ebben érezni igazán az indiai “fűszereket”) együtt is, bár mutatja a szereplők nem-aránya is, hogy elsősorban a nők a film célközönsége. Asanisimasa: 8/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

9 hozzászólás a(z) A segítség (The Help, 2011) bejegyzéshez

  1. ChrisDry szerint:

    szerintem az éves kötelező afro-amerikai békéltető propagandafilm, silány történettel és még gyengébb színészi játékokkal (Emma Stone egyenesen pocsék volt) 4/10 (márc1-én postolom ki a szösszenetet róla.)

  2. Koimbra szerint:

    Csöppet mintha elnyújtották volna a végét, ettől függetlenül benne van a tavalyi év legjobbjai között. Emma Stone remek, Bryce Dallas Howard szintén (egyre jobb és jobb), Jessica Chastainről állgödröcskéje meg olyan, mint Michael Douglas-é:D:D A különbség annyi, hogy Chastain nekem bejön. Vajon én is tetszenék neki?:)

  3. Visszajelzés: Mit nézzünk ma a tévében? – Kedd | asanisimasa

  4. Aquarius szerint:

    Hát a plakát jobb, mint a film 🙂

  5. Visszajelzés: Mit nézzünk ma a tévében? – Szerda | asanisimasa

  6. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Csütörtök | asanisimasa

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.