Olyan, mintha valami új Woody Allen-film lenne a címe alapján a Martha Marcy May Marlene, de nem az. Nagyon nem az, de nem is thriller, mint ahogy a port.hu és az imdb adatlapja is befakkolja, hanem maradjunk ezúttal csak a jól bevált “független” drámánál. A film tulajdonképpen egyszerre állít kérdőjelet és húz egyenlőségjelet, nyilván nem matematikai, hanem társadalomkritikai értelemben. A kiindulópont, hogy szar a világ, és el kell belőle húzni – ezzel mintegy be is határoltuk a film célközönségét, hiszen ez tipikusan a 18-28 éves korosztályra manapság jellemző kortünet. A négynevű lány például egy, a hippik hatvanas évekbeli eljövetelétől fogva népszerű, az indiai ashramok, az izraeli kibucok és hasonló kommunisztikus életközösségek tapasztalatain alapuló mai kommunát választ erre a “kimenetelre”. Sokat nem tudunk meg erről a közösségről, csak annyit, hogy minden közös, a ruha, a nő, a munka és a szerelem. Alapvetően egy Patrick nevű csávó a főkolompos (John Hawkes), övé az első éjszaka joga, ő az alfahím. Ezenkívül csak annyit tudunk, hogy jobbára józan életet élnek, semmi drog, semmi pia, még a cigi is ciki. Kertészkednek, szőnyeget szőnek és esténként gitároznak. Valamint mélyen megvetik a gyarló külvilágot. Nincs szó semmilyen Istenről, vagy más szellemi hatalmasságról, akit vallásosan imádnának, persze, ettől még lehet, hogy van ilyen, csak éppen a film alkotói ezt nem tartották szükségesnek az orrunkra kötni. Mindent összevetve, annyit tudunk, hogy egy alapvetően reform-életmódot gyakorló közösségbe menekül a csajszi, ahol a polgári Marthából a gondolom organikusabb hangzású Marcy May lesz.

A történetébe ott kapcsolódunk bele, hogy a lány éppen ebből a közösségből is menekül… Egyenesen nővéréhez, aki afféle gazdag yuppie, gazdag yuppie-pasival, tóra néző puccospalota, turbógiga-motorcsónak, pénz, paripa – nihil, üresség, hullaszag, felszínes, kizárólag anyagi síkon realizálódó vágyak, felszínes érzelmek. Szóval, nyilván ebből menekült oda, majd onnan vissza. A jó kis jojó-effektus, avagy áll az egyenlőségjel. Illetve, kvázi egyenlődségjelként, áll a párhuzam.

Sean Durkin, aki ezért a filmért legjobb rendezés díját kapta a tavalyi Sundance-en nem oldja meg a kérdést, és jól is teszi. Okosan végiggörgetett dramaturgiával inkább a nagyobbik rosszat, a szektát árnyékolja picit sötétebbre, amire a pazarul sikerült, ám igen baljós hangulatú finálé adja a csattanós és nyugtalanító adut. Remek húzás, hogy ez az egész társadalomkritikai cucc a háttérben kulminál, az előtérben a négynevű csajszi kiszámíthatatlan pszicho-tripje zajlik, az édi-bédi Olsen-ikrek kissé trampli, de ettől még igen tehetséges Elisabeth nevű nővérének adekvát alakításában. A film igazi érdekessége azonban a szektásodás, illetve a felsőközéposztály érzelmileg üres jólétét megmutató párhuzam pszichológiájának árnyalt felfestése, a Martha (stb) példáján keresztül. Érdemes lenne kizárólag ebből a szempontból elemezni a filmet… Kár viszont, hogy a négy névből a Marlene-re nem kapunk magyarázatot. Asanisimasa: 8/10