Egy jó hosszú filmről, jóval rövidebben: valahogy így kell kinéznie egy nemzeti, történelmi tablónak, ahogyan ezt a bosnyák származású Emir Kusturica ’95-ben Cannesban Arany Pálmával díjazott filmjében teszi. Van benne történelmi távlat, művészi hevület, éles kritikai él és nem kevesebb dagadó mellű nemzeti érzés. Mindezt majd három órás féktelen száguldásban tálalva.

Persze, támadták annak idején Kusturicát, hogy az Underground a Milošević-rezsim propagandafilmje, szerb nacionalista filmeposz, illetve hogy megcsúfolja benne a délszláv nemzeteket, és részeges, mulatozó pszichopatáknak mutatja őket, szerbeket, horvátokat, meg az összes többi kisebbet. Emlékszem, még annak idején a Tilos Rádióban is úgy beszéltek róla, hogy “óvatosan ezzel a Kusturicával, hiszen ha magyar lenne, akkor bizony Csurka mellett kéne keresni valahol…” Így 17 év távlatából azonban világosan látszik, hogy az a film, amely ilyen élesen kap innen is, onnan is, az csak zseniális mű lehet. Az is.

Két szörnyű háború között húz ívet a film, a második világháború alatt kezdődik és a jugoszláv polgárháború alatt fejeződik be, egy köztes, igen zajos békeidőszak közbeiktatásával. Antifasiszta partizánok fegyverüzeme működik Belgrád bonyolult pincerendszereiben, melynek termékeinek eladásával Marko a felszínen lesz gazdag és hatalmas, míg barátja Czerny, a föld alatt válik mitikus figurává. Markónak nem érdeke, hogy a háború befejezésével ez megváltozzon, így ezt nem is köti a földalattiak orrára. A hatvanas években, Czerny vezetésével egy kicsiny csapat mégis kidugja fejét a föld alól, és meglepve tapasztalják, hogy éppen filmet forgatnak a hős jugoszláv ellenállóról, Czernyről, aki valóban éktelen haragra gerjed. A harmadik színben Czernyt ismét a fronton találjuk, ahol saját szabadcsapata élén küzd a fasiszták ellen, értsen ő bárkit ez alatt, míg Marko a hivatalos hatalom kádereként teszi tiszteletét. Közben duhaj lakodalmak váltakoznak őrült vérfürdőkkel és közben szól az umca-umca csatazaj. Nagy vonalakban ennyi a film cselekménye, a lényeg azonban nem ebben van, hanem abban az összetett szimbolikában, ami ezt a majd’ háromórányi őrületet nagyszabású nemzeti-történelmi látomássá dagasztja. Czerny (Lazar Ristovski) és Marko (Miki Manojlović) groteszk karakterei, a köztük pendliző Natalijával (Mirjana Joković), a dadogós Ivannal (Slavko Štimac) akár a hajdani Jugoszlávia Tito személyében megtestesült eszme jegyében egybeterelt különböző nemzeteit jelképezi akár, az egész filmen végighúzódó kutya-macska barátsággal, megcsalásokkal és elhagyásokkal és az összes veszekedéssel, melynek a vége a polgárháború borzalmában válik kataklizmává. A folyamatos (és egy időben minden kocsmában agyonjátszott Boban Markovic-féle) trombitazene és pálinka-itatta őrület, legyen az szilaj lakodalom vagy háború a délszláv nemzetiségek jellemének túlzó, de mégis találó karikatúrája, amit egyáltalán nem érzek sértőnek. Sőt, van valami büszke rátartiság abban, hogy igen, ilyenek vagyunk mi szerbek (horvátok, bosnyákok, crnagorácok, stb.), és tökös gyereknek kell lennie annak, aki kiáll velünk egy csetepatéra. Én legalábbis bírnám ezt, ha szerb lennék.

Igen tanulságos a film címében is megjelenő földalattiság allegóriája, miszerint az csak a hamis látszat, ami a felszínen zajlik (lásd: filmforgatás, vagy fenn békét játszanak, de lenn még a háború tudatában élnek), ha a föld alatt a háború gépezete dolgozik. Kusturica látomásában ez ráadásul messze túlnyúlik a hajdani Jugoszlávia határain – úgyhogy, nem lehetünk nyugodtak. Persze, az értelmezés határai is nyitottak…

Az Underground helye az egyetemes filmművészetben mind igényében, mind művészi erejében, mind minőségében azon a polcon van, ahol például Fellini Amarcordja, Pasolini Saloja, Bertolucci Huszadik százada vagy Coppola Apokalipszis, most-ja található. Asanisimasa: 10/10