Nincs bajom a szentimentalizmussal, a giccsel pedig még annyira sem. Nem ezért ítélem el ezt a Rém hangosan és irtó közel című, idén két Oscarra (legjobb film és legjobb férfi mellékszereplő) is jelölt filmet, hanem azért, mert rossz. Pedig akadnak Stephen Daldry (aki nem akárki!) filmjében remek jelenetek szép számmal, köztük néhány kifejezetten bátor, szókimondó is, az összkép azonban igen gáz. Szép maga az alapötlet, amúgy, amiben egy (bármennyire nem ezt mondja a pszichológus) enyhe Asperger-szindrómás kissrác szemén keresztül éljük át Manhattanben 2001 szeptember 11. katasztrófáját, egyben édesapjának elvesztését. Szép az is, ahogyan a srác (Oskar – Thomas Horn) emlékekből és apjával folytatott felfedezősdi-játékát továbbvíve az utána maradt dolgokból, emlékekből összerakott mozaikkép alapján próbálja meg feldolgozni a feldolgozhatatlan eseményt. Szép a kulcs-motívum, szép, szép, szép sok minden, külön-külön.

Csak éppen ez így egyben RENGETEG. Émelyítő, ráadásul annyira terjengős és dagályos, hogy hamar beleunja magát a néző. Ráadásul ez a sok szép, megható és még önmagában ötletes motívum ebben a mennyiségben összehordva egymást oltja ki. Csak önmagában az apa elvesztése egy Aspergeres (OK, egy túl élénk képzelőerővel és rendmániával megáldott/megvert fiú) szemszögéből egy film. A kulcs gazdájának, illetve “kulcslyukának” megkeresése még egy film. Az anyával, nagymamával és az idős, néma emberrel (talán nagypapával) való fura kapcsolat még egy film. Daldry azonban ezt mind akarta egybefogni, s hiába minden íróasztalszagú, narratív erőlködés, ez az egész nem áll össze egy erős filmmé. Ráadásul, van egy erős érzésem, hogy erre a készítés közben az alkotók is rájöttek, és szerettek volna mihamarabb túl lenni az egészen, aminek eredménye viszont éppen az lett, hogy alig tudták befejezni a filmet. Még egy jelenet, még egy jelenet, a kulcslyuk-történet banális megoldása, a nagypapa, aki el, majd vissza, anya, anya, csak egy van… közben az üzenetrögzítő, még, nem akarom hallani, nem, nem akarom… Huhh.

Ez a Thomas Horn gyerek viszont tényleg remek Oskar szerepében. Tom Hanks és Sandra Bullock viszont úgy vannak jelen, hogy nem voltam benne biztos, hogy valóban őket látom. Érdekes módon Max von Sydow-t mégis egyből kiszúrtam: Nini, csak nem Max von Sydow ez itt? De, az. És nem véletlen, hogy egyből ki lehetett szúrni, pedig régen nem láthattuk őt filmen…

Tiszteletreméltó amúgy az az igyekezet, amivel az amerikai filmesek (és persze, más véleményalkotók is) rendre megpróbálják feldolgozni nagy nemzeti traumáikat, Pearl Harbourt, Vietnamot, Öböl-konfliktust, Afganisztánt és Irakot, illetve mint itt, szeptember 11-et. Lehet köpködni arrafelé, de az biztos, hogy nagy vonalakban még mindig egészségesebb ez, mint amit mi itthon művelünk… Ez a film mondjuk, nem sikerült. majd a következő, vagy az azt követő majd sikerülni fog. A lényeg, hogy kibeszélni, kibeszélni, nem magunkban tartani, dühöngeni és fortyogni – mert annak mindig robbanás a vége. Asanisimasa: 3/10