Szabó István híres “hatalom és egyén”, vagy “német”, vagy praktikusan: Brandauer-trilógiájának második, a történet ideje szempontjából a legkorábban játszódó darabja a Redl ezredes, mely sokak szerint az Osztrák-Magyar Monarchia tökéletes “portréja”. Szerintem is portré, azonban nem a káundká-ként is becézett sajátos országképződményé, hanem egy tipikus emberfajtáé, melyek minden diktatúrát szolgálnak nélkülözhetetlen mozgatórugókként, hangyaszorgalommal, kíméletlen lelkiismeretességgel a szinte kivétel nélkül tragikus, megalázó és szánalmas végkifejletig.

Nem is lehet a film a Monarchia átfogó “portréja”, hiszen mindvégig egyetlen, igen szűk társadalmi rétegben mozog, a magasrangú katonatisztek világában. Itt fut be komoly karriert Alfred Redl, akinek ellentmondásoktól terhelt figurájából Szabó szinte egy igazi archetípust kreált. Utólag már tudjuk, milyen súlyos, komoly motivációk hajthatták Szabót ennek a filmtörténetileg is jelentős méretű trilógiának megalkotására, melynek egyik fontos szelete jelenik meg Redl történetében: a jelentéktelen sorból inkább szorgalma, mint tudása révén egyre magasabbra kerülő, a hatalom iránt feltétlen hálát és lojalitást érző hivatalnokét, akinek bukását magában rejtett gyengesége (itt az akkoriban is mélyen megvetett homoszexualitás) okozza. Persze, Redl kém volt, hiszen fontos adatokat adott át az oroszoknak – e filmben azonban beszervezése egyértelműen a férfiak (egy bizonyos férfi) iránti vonzalmának tudható be. (Bemutatása idején ennél nyíltabban nem lehetett mea culpázni.) Ahogy a Mephistoban a művész, a Hanussenben a különleges képességekkel rendelkező (értsd szinte emberfeletti) ember, itt a gyarló, gyengeségében támadható, védtelen (köz)ember  játssza el a “mór megtette dolgát, a mór mehet” keserű példázatát.

A trilógia szerintem legjobb darabja a Redl ezredes. Klaus-Maria Brandauer elképesztően játszik a címszerepben, John Osborne A Patriot For Me című darabjából Dobai Péter és Szabó remek, hibátlan ívű fiktív portrét kanyarított, melynek karaktere az egyre gyarapodó számú csillagok ellenére egyenruhaként feszült pontosan a színészre, aki mindvégig laza könnyedséggel lubickolt benne. Tökéletesen mindegy, hogy Redl valóban olyan volt-e, mint amilyennek Brandauer és Szabó mutatja, vagy sem, mert a figura tökéletesen általános érvényű, jellemző és jellegzetes. Rendkívül finoman rajzolódik meg a filmben Redl melegsége, hiszen a kor szokásrendjének való megfelelési kényszer szerint mindvégig látjuk hiábavaló küzdelmét a női nemmel is, azonban a beszervezés szinte szentimentális képsorainál nem lehet egyértelműbben fogalmazni.

De nem ez az egyetlen “cinkes” téma a filmben, hiszen az elejétől a végéig húzódó zsidózás-motívum is örök érvényűnek tetszik ezen a tájon, sajnos. Annyira fájdalmasan aktuális és életszerű, hogy amint egy vita, vagy egy probléma megélése folyamán eljutunk egy bizonyos szintig, valahogyan mindig előkerül univerzális bűnbakként a ‘zsidó’, mint szitokszó, mint bélyeg, mint aduász, mint terített betli. Redl nem volt zsidó, azonban ő is megkapta ezt a bélyeget az adott pillanatban, annak ellenére, hogy mint egy másik igen pontos jelenetben, ordítva küldte el az őt személyesen széderestére invitáló tekintélyes lembergi zsidót, az odapofátlankodó cigány jósnővel egyetemben. Talán ezért is válhatott a történet egyetlen igazán pozitív szereplőjévé Redl hajdani kadéttársa, a zsidó Sonnenschein (Bálint András).

Mellékfigura a filmben Ferenc Ferdinánd (Armin Mueller-Stahl), akinek figurájában szintén komoly általánosító erővel jelenik meg a hatalom csúcsán ülő játékos, aki elvetemült játszadozásában úgy megbonyolítja a saját játékát, hogy annak végül saját maga esik áldozatául. Mindazonáltal, a Monarchia belpolitikáját taglaló tömör, pontos és világos kiselőadása fontos törzsanyag lehet történelmi dolgozatokban is.

Sajnos, a film hangja mára már helyenként hallhatatlan, elsősorban az intim jelenetekben, Koltai félhomályos képei viszont illúziót keltően repítenek vissza egy régmúlt, de mégis fájón ismerős korba.