Shakespeare (vagy ahogyan ma divatos feltételezni, különböző XVI-XVII. századi angol szerzők e gyűjtőnév 🙂 alatt megismert) drámáiban nem is igazán az a meglepő, hogy mennyire aktuálisak ma is, hanem az, hogy mennyire semmit nem változott az ember, a színpad és rajta az összes bohóság, amit emberek egymás közötti kapcsolata jelenthet. Divatok, politikai rendszerek változhatnak, a technika és technológia fejlődhet, az anyagi világ tágulhat, az emberiség egymáshoz való viszonya, úgy tűnik, örök. Caius Martius Coriolanus például i.e. V. században élt római hadvezér volt, alapvetően magának való, erős és önfejű karakter, akinek sorsa kitűnően példázza a hatalom megszerzésének, birtoklásának és elvesztésének néhány jellegzetességét, melyeket nyugodtan át lehet “konvertálni” tetszőleges korra, karakterre és országra (kultúrára). Caius Martius idejében Róma még nem volt az a sziklaszilárd birodalom, amivé majd’ félévezred után teszik majd Julius és Augustus cézárok, egy viszonylag gazdag, öntelt és kevély városállam volt csupán, körülötte féltékeny szomszédokkal, például a volszkokkal, akik a mai Terracina területén éltek. Caius Martius, a gazdag patrícius család sarja már számtalanszor megütközött Róma védelmében e néppel, s vezérével, Tullius Aufidiusszal, és mindannyiszor győzött is, Corioli városánál vívott győzelme után megkapta a Coriolanus nevet is. Róma megmentőjének szerepében, úgymond, megérdemelten tetszelegve aztán Caius Martius konzullá is akarta választatni magát, ami majdnem sikerül is, azonban a politikát már akkor sem lehetett a kardpárbaj fekete-fehér szabályai szerint játszani: ellenfelei a népvagyon elsikkasztásával vádolják, majd száműzik. A Róma hűtlensége és hálátlansága Caius Martiust egyenesen korábbi ellensége, Tullius táborába vezeti, akik befogadják és egyesült erővel készülnek Róma bevételére és megsarcolására. Caius Martiushoz azonban sorban jönnek régi hívei, majd felesége, gyermeke és anyja könyörögni, hogy ne forduljon Róma ellen – a végére Caius Martius megtörik – Tullius pedig nagyon dühös lesz az elmaradt bevétel miatt… Shakespeare Coriolanusának műfaja tragédia.

Ralph Fiennes, aki rendezőként és Coriolanusként e sorstragédia filmváltozata mögött áll, betűhíven megtartva a shakespeare-i szöveget, vele együtt a karaktereket és a történet “történelmiességét”, a mai, polgárháború romjain éledező Szerbia romjain meséli el azt. Szó sincs tehát direkt aktualizálásról, mindössze a nagyjából 2500 éves sztori jelenik meg egy közelebbről meg nem határozott kelet-európai ország kaotikus és enyhén anarchikus közállapotában. Öltönyök-nyakkendők kontra katonai gyakorlók. Luxus Mercédeszek kontra katonai Hummerek. Mobiltelefon. Caius Martius Skype-on értekezik hadnagyával, a cselekmény fordulatait a tévéhíradó élőben, egyenesben közvetíti, amit mindenki lapostévén néz. Nem újdonság Shakespeare ilyetén modernizálása, gondoljunk Baz Luhrman Rómeó+Júliájára, Ian McKellen nácis-fasisztás III. Richárdjára vagy Julie Taymor szinte már utópikus Titus Andronicusára, a modern média narrációban való erőteljes felhasználására is láthattunk szép példát nemrég Szegeden, majd a Nemzeti Színház színpadán, Valló Péter III. Richárdjában (és nyilván még sok példát lehetne sorolni…). Fiennes választása tökéletes, hogy ezt a környezetet választotta, hiszen egy polgárháború utáni ingatag békeidőszak maszkulin idegessége éppen az a háttér, ami kell Coriolanushoz. A nép éhezik és elégedetlen, nádszálként hajlik minden szóra, ami a szája íze szerint beszél. A nagypolitika fertőjében gátlástalan, híggerincű alakok sütögetik pecsenyéjüket, a háború veteránjai, kvázi “hősök” pedig helyüket keresik. Mivel azonban csak a fegyverforgatáshoz értenek, soruk borítékolható: “Ki kardot fog, kard által vész” – ahogy mondta majd fél évezred múlva az a vándorprédikátor Júdea földjén. Mi pedig asszociálhatunk bármire, bárhova, ami a jó szovjet anyácska elillanása után ránk maradt, a Lajtától a Kaukázusig és az Északi-tengertől az Atlasz hegységig.

Az alapvetően lányos karakterű Fiennes kopaszra borotválta a fejét, és igen brutál ábrázata lett így, egy percig sem éreztem méltatlannak párviadalát Gerard Butlerrel (Tullius Aufidius), aki, ugye, volt már Leonidas is, tehát zsigerből kegyetlen katona. Még az sem ciki, hogy Ralph rendre felül is kerekedik rajta. Kiemelném még Vanessa Redgrave valóban mély, drámai alakítását, Coriolanus anyjának figurájában, de hát ő nagyon nagyasszonya a brit színházi világnak, tudjuk jól. A film jó feszesre van húzva, ennek ellenére a történet végig tökéletesen világos és követhető. Túlzottan beteges asszociációs készség sem kell a sztori elvonatkoztatásához, tökéletesen és minden erőltetés nélkül passzol minden. Kemény, férfias adaptáció a Coriolanus, kicsit meg is vagyok lepődve. Kár, hogy ennyit vacakolnak a bemutatásával… (A Rotten Tomatoeson 94% a kritikai részről, 68% a nézői részről a tetszés, csak mondom.) Asanisimasa: 8/10