Sokan felszisszennek manapság, amikor különböző magyar filmek költségvetéseiről, s a bennük foglalt, nagyszámú adófizetői forintokról hallanak. Nos, ez ügyben Vécsei Márton bemutatkozó nagyjátékfilmje irányadó modell lehet, hiszen mindössze egy kicsiny pesti garzonlakás árából készült el.
A budai gyerek
Vécsei igen kacskaringós utat járt be, míg elkészíthette első, egész estés nagyjátékfilmjét, a Diamond Clubot. A „Kisképzőből” még tulajdonképpen egyenes út vezetett a Képzőművészeti Egyetemre, ahol el is végezte a festő szakot, de sohasem akart festőművész lenni. Középiskolás kora óta a filmkészítés vonzotta, így a festő-diploma után rögtön a Színház- és Filmművészeti Egyetem következett, filmrendezői szakon – ez is gond nélkül abszolválva. Peer Krisztiánnal írt első játékfilm-forgatókönyve (Út a csillogásba) megjárta a híres amerikai független-filmfesztivál, a Sundance forgatókönyv-műhelyét, majd az amszterdami Binger Film Institute szkript-kurzusán csiszolódott alkotóival egy jó fél évig. Vécsei, aki egy igazi, született belbudai úrigyerek, két simán megszerzett művészeti diplomával a zsebében ekkor egy óriási rendőrkanyart véve Erdélyben vett egy házat, ahová ki is költözött, majd’ két évre. Ezalatt dokumentumfilmeket csinált és egy tökéletesen más oldalról szemlélte addigi életét. Visszatérése után újból előkerült a már jó alaposan kicsiszolt Peerrel írt könyv, s immár Budaiak címen futva pörgött tovább. Pörgött, kézen-közön, azonban nem forgott belőle semmi, hiszen egyszerűen lehetetlen volt előteremteni a filmhez minimálisan szükséges büdzsét, így az szép lassan –már Barta András forgatókönyvírói közreműködésével – átalakult egy lényegesen kevesebb pénzből megvalósítható, de ugyanolyan tipikus, pesti, alternatív, underground, stb. művészsorsot megmutató történetté, a Diamond Clubbá. Így jöttem, á la Márton Vécsei.
A sötét jövő
Nem kell betegesen pesszimistának lenni ahhoz, hogy ma a művészet haláláról beszéljünk: ahol a pénz, a szűklátókörű haszonlesés diktál, ott a művész éhen hal. Óriási pénzek vonódnak el a kultúrából, egyetemek, múzeumok megszüntetéséről van szó, színházak, alkotóműhelyek szűnnek meg, illetve zárnak be, könyvet csak akkor veszünk, ha szép színes és képek vannak benne, lehetőleg nagyok. A pénz beszél, a kutya ugat. Vécsei kb. négy évvel ezelőtt forgatta a filmet, és akkor még fogalma sem lehetett arról, hogy egy megkurtított, megvágott és a hírek szerint az utolsó Magyar Filmszemlén kell majd bemutatnia azt, így a film végső következtetése nyugodtan mondható váteszinek. Egy művész, aki elsősorban akciókban, performanszokban alkotott eddig, megcsömörlik a hiábavalóságtól, érdektelenségtől és egy végső akcióra szánja el magát. Felszámol mindent maga körül és egy utolsó, látványos aktussal próbálja felrázni az értetlen és érdeklődés nélküli közönséget: egy hajnali órán az Erzsébet-hídon felállított gigantikus guillotine alá hajtva fejét, nyilvános öngyilkosságot követ el. Egy bájos, fiatal lány azonban váratlanul mellészegődik, és ettől kezdve semmi nem halad a tervek szerint…
A tragikus valóság
Igazából egy mélyen önazonos, kíméletlenül őszinte film a Diamond Club (a cím megfejtésére nem vállalkozom). A filmbéli akcióművész egyértelműen Vécsei alteregója, aki persze, nyilván nem akar szó szerint öngyilkosságot elkövetni, de azzal, hogy az alkotástól megfosztott alkotó művész pszichéjét (és brutális reakcióját) tárja elénk bemutatkozó játékfilmjében, tulajdonképpen elköveti a képzeletbeli, művészi öngyilkosságot. Ennek az útnak egyértelműen vége van, tovább folytatni nem, illetve csakis önismételgetéssel lehetne – ez bátor tett. Ugyanilyen őszinte, egyenes és önazonos figura a művészt alakító Uglár Csaba, aki amúgy szintén művész, ő viszont maradt festő, itt sem „színész”. Kettejük régi barátságon alapuló kollaborációja cáfolhatatlan hitelt ad a filmnek. Tenki Réka, a Katona József Színház kitűnő, fiatal színésznője viszont a film üdeségét hozza, alakja, mint a fiatal Törőcsik Marié, csak affekta nélkül. Ő az a fiatal lány, aki balga módon, pusztán tiszta kíváncsiságból és jóakaratból a végső, nagy műre készülő művész útjába áll – filmbéli sorsa óriási felkiáltójelként ad súlyt a film „útközben kapott” tanulságának: Ne akadályozd a művészt, ha alkotni akar! (értsd: Sose állj egy száguldó vonat útjába…) Nyilván Vécsei nem óhajtott semmiféle aktuális mondanivalót filmjébe csempészni, a kor azonban túlzottan siet hozzáidomulni.
A filmen meglátszik az alacsony költségvetés, képminősége gyatra, szemlátomást videó, azonban a forgatókönyv, a dialógusok minden szempontból profi módon, helyenként viccesen, ötletesen, helyenként, mi tagadás, modorosan vannak megírva. Hogy aztán, ami benne van, amiről szól, az valakinek nem tetszik, az egy dolog. Az meg egy másik, hogy valamiért nekem mindig olyan érzésem volt nézése közben, hogy ez a film valamikor a nyolcvanas években készült. Várom, hogy feltűnjön Dixi vagy a hitetlen Pajor, vagy a budapesti alternatív éjszaka más jellegzetes figurája… De nem. Ez a film ma játszódik. Asanisimasa: 6/10
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 
“Nem kell betegesen pesszimistának lenni ahhoz, hogy ma a művészet haláláról beszéljünk: ahol a pénz, a szűklátókörű haszonlesés diktál, ott a művész éhen hal.”
Nem bírom megállni, hogy ne szóljak hozzá. Nekem inkább arról szól a mostani helyzet, hogy pl. konkrétan és kifejezetten a filmesek az elmúlt húsz évet arra használták ki, hogy a nagy állami csöcs köré minél kipárnázottabb kis kuckót építsenek maguknak. És most jött egy cúna-cúna báci, a gumicsizmás alcsúti bunkó, és a duzzadó nagy csöcsből maradt egy lófasz, sőt, az se, csak egy kis fonnyadt kukac, tessék megpróbálni szopogatni.
Hát hogy merészelte?!
A Fidesznek egy dologban van teljesen igaza: nem az égiek rendelték el, hogy az állam fizesse a filmgyártást, a segélyt, a rokkantnyugdíjat, sőt, bármilyen nyugdíjat, az orvost és bármi mást, és minden ellenkező várakozás ellenére nem csapja agyon az istennyila azt, aki ezeket a tevékenységeket abbahagyja. Ha szigorúan vesszük, az állam egyetlen feladata, hogy önmagát fenntartsa és megvédje azokat, akik ebben segítik. Minden ezen túlmenő feladatra rá kell kényszeríteni, de nem ám az ún. emberi jogok könnyes szemű és emelkedett hangvételű felsorolásával! (“Hány hadosztálya van?”, hogy egy klasszikust idézzek.) Eltelt húsz év, a társadalom teherviselő része belekényszeríttetett a “versenyszférába”, “the fittest has survived” (elméletben). Ugyanezt a húsz évet a baloldali és liberális értelmiség totális, önelégült állami függésben töltötte, azt képzelve, hogy “jogainak” színes-szagos képeskönyvbe foglalásával egyben örök időkre be is biztosította megélhetési lehetőségeit. Most persze teljesen készületlenül éri őket a kiűzetés, és csak saját élhetetlenségüket bizonyítják azzal, hogy semmi más nem jut eszükbe, mint a siránkozás.
Ez egy tipikusan civil, és önző módon cinikus, mostanában igen divatos vélemény (nem tudom, akik ezeket hangoztatják ma, hol a pinában voltak eddig?). Enivéj. Én úgy gondolom, hogy a filmesek túlnyomó többségében az elmúlt húsz évben dolgozni próbáltak, alkotni, tehát tenni a dolgukat, közel sem paradicsomi körülmények között, úgy ahogyan a tanárok, orvosok, muzeológusok, régészek, stb. Ha ismernél élő filmest nem mondanál ilyen faszságokat, mint itt fent (tipikusan ez amúgy egy pályázaton bukott, meg nem értett zseni attitűdje, amúgy). De. Egy államnak kutya kötelessége fenntartani és működtetnie a kultúrát, mint olyat, en bloc, benne az iskolákat, múzeumokat, s minden olyan tevékenységet, mely önmagában nem képes megállni a saját lábán, így a filmet is. A tévedések elkerülése végett, egy magyar film egyáltalán nem kerül sokba (nagyjából annyiba, mint egy átlagos NB I-es focicsapat másfél hónapos bérköltsége), ha hozzávesszük, mennyi embernek ad munkát és mennyire szerves részét képezi a nemzeti kultúrának. Nem abból kell kiindulni, hogy x filmet 30 néző néz meg (abban a két moziban, három nap alatt, ahol nulla reklám mellett mégis műsorra tűzik), hanem abból, hogy egy optimálisan működő közszolgálati tévében (tehát nem ebben a mostaniban) minimum 300 ezeren látják, plusz a külföldi és DVD eladások. Így amúgy alig van pénzügyileg bukó magyar film, csak úgy mondom. Ha az általad felvázolt rideg siker és bevételorientált világ a menő, én abból nem kérek. De aki kér se fog belőle kapni lófaszt se, az is biztos, a szűkkörű szijjártópéterek klubján kívül. És marad az éhekórász vágyakozás a töppedt csöcs után, majd az éhenhalás.
Mert tetszik, nem tetszik, ez a magyar film a mai magyar kultúra. Tessék jobbat csinálni, vagy megmondani, hogyan lehet jobban, Ez számít, az összes többi okoskodás az lófasz.
Erős tévedésben értelmezed félre, amit írtam. Hiába szuggerálod, nem állítottam, hogy helyes, ami a kultúrával történik a finanszírozásban. Sikerorientáltságot sem kértem számon. Egyáltalán nem írtam semmit arról, milyen filmeket kell csinálni. (Természetesen remekműveket!) Én csak azt a helyzetet írtam le, amiben ez előfordulhatott. A filmtörvényt mindenki a filmes lobbi sikereként könyvelte el. Csak az maradt ki a számításból, hogy jöhet valaki, aki nem tekinti preferenciának azt, ami húsz éven át mások annak tekintettek, és akkor bizony csak egy csapot kell elzárnia. Ez megtörtént, és ez tény. Erre nem készült fel senki előre a baloldalon, ez is tény. Most nem maradt más eszköz, mint a rituális gyalázkodás.
Az államnak egyáltalán nem kutya kötelessége a kultúra finanszírozása, ez önmagában egy szép álom. Szerinted Spárta milyen iskolákat és kórházakat tartott fenn? Az athéni demokráciában a szociális hálót a tengerészet (közönségesen: a gálya) jelentette. Tekintsünk el attól, hogy ez helyes vagy helytelen, mivel láthatóan nem a legfejlettebb országok példáját követjük, és most nem nagyon látszik az, aki ezen változtatni tudna. Mondd meg őszintén, mi történik annak érdekében, hogy az állam bármire rá legyen kényszerítve azon kívül, hogy Orbán és az általa megjelölt személyek személyi és vagyonvédelemben részesüljenek. Most nem ég egy kuka sem, ünnep- és szabadnapokon piknikeznek tüntetők háromhavonta egyszer jópofa zeneszó mellett, és ellenállónak képzelik magukat. Orbánék kényszerítették az államot, amikor ellenzékben voltak. Kordont bontottak, de nem valamiféle meggyőződés alapján (“emberi jogok”), hanem egyszerűen azért, mert Orbán tudta (próbálgatta), hogy a szocik nem vágják sittre érte. Bejött neki. Amikor az LMP karácsonykor próbálkozott a Parlamentnél, azonnal jöttek a rendőrök. Szép szavaktól ez az ember nem fog meghatódni. De, hogy külföldi példákra is hivatkozzak, olyan tiltakozás sincs, mint Görögországban volt a mentőcsomagjuk kialakítása idején.
Spárta nem lehet modell az ő Taigetoszával, de a mai Amerika sem, teljesen más kultúrájával, hagyományrendszerével. Nem látom be, hogy mire kéne költeni az államnak, ha nem a kultúrára? Saját klientúrájának kitömésére? Mert akkor csak az van. Működésre? Működésre bőven elég az, ami van, csak nem zsebekbe kell önteni a pénzt, hanem az infrastruktúrára és innovációba. Tudjuk jól, mi volt eddig, milyen hibákat halmoztak az MDF-esek, a szocik, az SZDSZ, a fidesz, nem ezeket kell egymás szemére hányni, hanem csinálni végre valamit (sajnos csak az LMP próbálkozik egyelőre ezzel, pedig bele kéne kapni, mert lassan tényleg nem lesz mibe). Itt van például a kúttura, lehet bele feccölni sok-sok lóvét, építeni és teremteni, mert az legalább meglátszik. Dánia lehet pl példa, Hollandia de még a csehek és lengyelek is. Nem a görögökkel kell jönni, meg a miért nem teccettek forradalmat csinálni-fassággal.
Azért sem hagyom abba, folytatom. Lehet, hogy az állam kötelessége valamilyen megfontolásból az “értékes műhelyek” támogatása, de nem hiszem, hogy a Népszava a Horthy-rendszerben állami támogatásból élt volna. Mégis fönnmaradt. Akkor, amikor viszonylag rendszeresen szétverték a szerkesztőségét.
Ha megpróbálod – megpróbálnád – megértő kíváncsisággal végiggondolni a helyzetet, akkor be kell látnod, hogy a jobboldal azért bírt életképes maradni, mert ebben a kérdésben fél szívvel ugyan, de elfogadta a magántulajdon létjogosultságát. A kritikán aluli Echot és a szintén minősíthetetlen Hír Tv-t nem lehet úgy einstandolni, mint az ún. közszolgálati adókat, egészen egyszerűen azért, mert magántulajdonban vannak. A színvonaluk pedig azért olyan, amilyen, mert nem versenyben kell helytállniuk, hanem egyszerűen kibekkelnek addig, amíg nem kapnak állam bácsitól egy jó nagy, zsíros cubákot. És az is egyértelmű, hogy állam bácsitól a zsíros cubákot ugyanazért kapják, amiért át kellett venni az uralmat a közszolgálat fölött. Ha ezek a dolgok nem tetszenek, akkor nem értem, miért következik ebből mégis, hogy igenis az állam szerepét kell erősíteni a kultúrában. Mert majd egyszer úgyis egy felvilágosult monarchánk lesz, ha másért nem , azért, mert a következő száz éven belül egyszer Orbánnak is el kell költöznie az árnyékvilágból?
Tévedésedet végképp tisztázandó: nem a drága adóforintok “kiszórása” felett sajnálkozom, és nem annak örülök, hogy ez most megszűnt (valamire úgyis ki fogják dobni azt a pénzt, és akkor már inkább tíz rossz magyar film, mint egy TEK); én a harci kedv, egyszerűen a túlélési ösztön hiányán csodálkozom.
Nem lehet összehasonlítani a mai állapotokat a Horthy-rendszerrel, sem gazdaságial, sem társadalmi struktúrában (nincs pl fejlődő ipar, ergo nincs munkásság). Akkoriban arányaiban sokkal kevesebb pénzből fent lehetett tartani egy újságot, mint ma, amikor nem olvas már senki papírt. Egy tévé költségvetése pedig évente minimum sokmilliárd, amit egy magyar méretű gazdaságban kizárólag reklámbevételből nem lehet finanszírozni, illetve, csak úgy, ahogy az RTL csinálja: lemegy a mély gagyiba. A közszolgálatiság fogalmáról pedig ezeknek (fidesznek és a szociknak) NINCS fogalmuk.
Na de valami van, mivel az ország egyelőre nem néptelen sivatag. Én nem akarok tippeket adni, mivel nem ismerek egyetlen élő filmest (színészt, zenészt stb. stb.) sem, csak a párhuzamot kívántam megvonni. A kezdő kirohanásom annak szólt és most is annak szól, hogy a nemismétlemmegkik nem arra használták a húsz éves időszak utólag már kegyelmi állapotnak tűnő viszonyait, hogy minél inkább leváljanak az államról, miközben sok-sok társadalmi-gazdasági alrendszerrel kapcsolatban ez volt a kifejezett cél. Mert a filmtörvény iránti lobbitevékenységre ne tessen már azt mondani, hogy sem időbe, sem energiába nem került – márpedig ezt lehetett volna olyasmire is fordítani, ami nem egy csap, amit egyetlen ember egyetlen mozdulattal elzárhat. És tényleg csak halkan jegyzem meg, hogy az a struktúra, amelyik a kizárólagos állami források késő kifizetését olyan bankkölcsönökkel hidalta át, aminek a pontosan kiszámítható kamatigényét teljesen fedezetlenül görgette maga előtt, mintha nem feltétlenül a fenntarthatóság irányába mozgott volna. Ez most eső után köpönyeg, de most legalább muszáj lesz megkeresni azokat az alternatívákat, amik talán eddig is fennálltak, de túl macerás stb. lehetett kihasználni.
Azért kíváncsi vagyok, mi jön ki Vajnából, szerintem tragikomikusnak ígérkezik (kinek tragikus, kinek komikus, talán Hídember 2., vagy Bánk Bán bosszúja).
Az a baj, hogy ezek a nemtudomkik nem gazdasági szakemberek, és a szó szoros értelmében halvány lila fingjuk sincs a pénz kezelésének, a források előteremtésének meg minden efféle gazdasági bűbájnak a görgetéséhez. A dolog nyitja ott van, hogy a művészi teljesítményre kihegyezett agy az anyagi természetű dolgok terén lényegesen rosszabbul teljesít, mint viszont. A középszerű művészek ezért nem alkotnak nagy műveket, és ezért kapják ők a díjakat, azért lesznek ők a színház-, filmstudió, közalapítványigazgatók. A kettő nem jön össze, viszont így jönnek be a képbe a gazdasági szakemberek, akik viszont a a helyi viszonyoknak megfelelően, igen magas bűnözői génállománnyal vannak felszerelkezve. És itt van a bibi. Nem a Gr. nyúlta le a pénzt, hanem a Ká., aki viszont ma is magas pozícióban és szoros kötelékben van a regnáló hatalommal.
Tehát szerintem ad egy, művészeket nem szabad sem a hatalom, sem a pénz közelébe engedni, ad kettő, aki bármilyen politikai hatalommal kapcsolatban lévő tisztséget viselt az elmúlt 20 (nem, inkább 30) évben, az automatikusan 15 évre üljön börtönbe. Tisztességes, lehetőleg működő, normális demokráciákban tapasztalatot szerzett művészeti menedzsereket viszont keresünk, mint ahogy minden civil oldalról jövő tippnek is örülünk. De hagyjuk a művészeket, hogy csak a remekműveik alkotásával foglalkozzanak.
(Ez a kis ország nem képes piaci alapon eltartani saját kultúráját, mely nélkül viszont egész egyszerűen megszűnik létezni, tehát az állambácsit nem lehet kihagyni a rendszerből. A húszévnyi sajátos körülmények között kifejlődött magyar gazdasági elit pedig egyelőre az arab olajsejkek intelligenciájának színvonalán mozog: tehát fontosabb a nagyobb ház, drágább autó, mint hogy egy este elszálljon az agya és magasabb kontextusba helyeződjön egy színházi előadás láttán. Tehát marad az állambácsi, tehát őt kell alaposan gatyába rázni és kimosdatni.)