2 nap New Yorkban (2 Days in New York, 2011)

Mélyen egyet tudok érteni tanult kollégámmal abban, hogy én is csak a legritkább esetben tudok nevetni vígjátékon, mivel elvétve ütközöm e műfajból valóban vicces darabba. Ahogy Csejk Miklós járt a 2 nap Párizsbannal, úgy jártam én is a folytatással, mely ezúttal a 2 nap New Yorkban címet kapta a keresztségben. Olykor szolidan mosolyogva, máskor azonban vinnyogva, sőt öblösen felhorkantva röhögtem Julie Delpy újabb multikulti ökörségén.

Helycsere

Ahogy viszonylag könnyen „levehető” a címből, a film helyszíne ezúttal New York, bár Marion, a francia fotós (Julie Delpy) már lecserélte enyhén neurotikus barátját, Jacket. Most Mingusszal (Chris Rock) él, akivel ugyanannál a magazinnál dolgoznak. Az öntudatos, fekete, második generációs értelmiségi amerikai és a hebrencs, szétszórt, intuitív és öntörvényű francia lány kapcsolata már önmagában éppen elég vígjátéki humoraknát hordoz, főleg, ha ehhez hozzávesszük a nő javára billenő korkülönbséget is. A „2 nap-projekt” fő koncepciója azonban nem elsősorban a párkapcsolatok fonákjának pikírt humorú megmutatására helyezi a fő hangsúlyt, bár olykor vaskosan beleszáll ebbe is, hanem a különböző kultúrák ütköztetését, mint ősi vígjátéki toposzt helyezi a célkeresztbe. Marion zűrös családja, apukástul (akit tényleg Delpy édesapja, Albert Delpy alakít most is, ahogy szinte minden filmjében), húgocskástul, ex-pasistul (aki most a húgi pasija) érkezik látogatóba a lányhoz, mivel annak kiállítás-megnyitója lesz, életében először. A gondok azonban már a vámvizsgálatnál elkezdődnek, mivel apuka ajándékba jóféle breton kolbászkákat hozott vagy 10 párral, és egy jelentős sajtkollekciót is rejtett még az útipoggyász. A szállítmány rögtön kiveri a biztosítékot az amerikai szerveknél, akik 9/11 óta igen érzékenyek mindenre, ami nem tartozik bele a szabályzatban leírt utazási kellékek listájába. Persze, nyilván elég volt beleszagolniuk a bőröndbe, és rögvest valami eleddig ismeretlen vegyi fegyverre gondolhattak, hiába a tulajdonosok bohókás, vidám ábrázata…

A humor forrása

Tehát, két különböző kultúra ütköztetése ősi humorforrás, se szeri, se száma az erre építő komédiáknak. Láttunk már amerikait Párizsban, nem is egyszer, de olaszok hihetetlen kalandjait is Leningrádban (akkoriban még így hívták), romákat Brüsszelben, majd Egyiptomban, láttunk bazi nagy görög, olasz, zsidó, indiai és még ki tudja, milyen lagzit, és sorolhatnánk a végtelenségig. Persze, ahogyan a filmipar erőviszonyai húzódnak, úgy van túlsúlyban az amerikai cél-, vagy kiindulási pont ezekben a filmekben: legtöbbször vagy amerikai csöppen bele valami multikulti szószba, vagy valamilyen egzotikus országból érkezett „űrlény” csetlik-botlik a nagy szabad ország szigorú szabályai, törvényei és szokásai között. Általában, ez utóbbi szokott a viccesebb lenni (nekünk, nem amerikaiaknak), főleg, ha ezzel az amerikai álom mára maradt kispolgári csökevénye válik nevetségessé. Közben persze, kinevetjük magunkat is, görögöket, zsidókat, romákat, magyarokat vagy éppen, mint jelen esetben, a sajtzabáló, szabados életű, borissza és bohém franciákat is, de ez mindig olyan büszke, cinkos, összekacsintó nevetés, hogy de jó, hogy nem vagyunk olyanok, de jó, hogy mi mások vagyunk…

Vive la France, vive la vie!

Mert azért e filmben, mi franciák, csak nevetünk magunkon, azonban „ki” az amerikaiakat, az amerikai életformát, az amerikai nyárspolgárságot és tudatlan sznobizmust nevetjük e filmben. Julie Delpy, a színésznőként, de rendezőként sem kezdő hirtelenszőkeség mindent meg is tesz ennek érdekében. Bátor, de jó a humorérzéke: én nem szoktam szeretni az ún. „kakipuki-vicceket”, ő azonban olyan természetesen vegyíti azt a jól csak kellő műveltséggel és élettapasztalattal érthető, finoman intellektuális poénokkal, hogy az eredmény tényleg nettó másfél óra kacagás. Nem tukmál ránk semmilyen bonyolult szövetű történetet, ami van, az éppen csak valamiféle vázként, keretként szolgál a fel- és elszabadult ökörködéshez, ami a film lényege végül is. Mindenki hozza a saját karakterét, és ütközzünk, ami belefér. Azonban nagy hangsúly esik a kétnyelvű dialógusokra, természetesen a franciák nem beszélni angol, de egy amerikai miért is beszélne franciául. Ez a kétnyelvűség is okoz aztán vidám perceket. Sajnos, Marion előbbi pasija, az a Jack, jobban működött. Chris Rock hülyén néz ki a nála nemcsak jóval szőkébb, de korosabb Delpy mellett. Egész egyszerűen elképzelhetetlen, hogy egy párt alkossanak. Két teljesen különböző rezgésszámú, más aurát sugárzó személyiség, és az általában a „vicces néger” karakterében feltűnő Rock színészileg sem tud mit kezdeni a született nyárspolgár Mingus karakterével, de nem tudja felvenni a francia különítmény féktelenül áradó életörömét sem. Ennek ellenére ez az idei nyár legvidámabb filmje. Asanisimasa: 8/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

7 hozzászólás a(z) 2 nap New Yorkban (2 Days in New York, 2011) bejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Mit nézzünk ma a tévében? – Csütörtök | asanisimasa

  2. Visszajelzés: Már megint lakótársat keresünk (Casse-tête chinois, 2013) | asanisimasa

  3. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Vasárnap | asanisimasa

  4. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Csütörtök | asanisimasa

  5. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Péntek | asanisimasa

  6. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Szombat | asanisimasa

  7. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Szerda | asanisimasa

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.