A lényeg nagyjából ennyi, mint amennyit e filmből könnyedén leszűrhetünk: arab-izraeli konfliktus? Miről beszélünk? Az egészet csak a politika kreálja, az arabok és a zsidók tökéletesen megértik egymást. Még akkor is, ha olykor kissé ferdén néznek egymásra, de a vége mindig az, hogy: “Majd megoldjuk!” És meg is oldják. Békében, emberséggel, jó szándékkal, mint ahogy ez történt legtöbbször az elmúlt 4-5 ezer évben…

A zenekar látogatása napjainkban történik, valahol a Negev-sivatag egyik eldugott városkájában. Az egyiptomi Alexandria égszínkék egyenruhában pompázó, alaposan kidekorált rendőrzenekara érkezik, keresve egy bizonyos várost, egy másikba, minek neve egyetlen betűvel különbözik attól, ahová a zenekarnak a meghívása szól: egy izraeli arab kulturális központ megnyitójára. A sivatag közepén az előítéletektől, a szegényes ellátmánytól és a töredékes nyelvismerettől elfogódott zenekaron egy unatkozó, már kissé hervatag zsidó fogadósné segít, két kétbalkezes törzsvendégének asszisztenciájával. Az egyiptomi banda az éjszakát kényszerűségből a poros városkában tölti, a tagok pedig ezt úgy “vészelik át”, ahogy tudják. A film története nagyjából ennyi, azonban csak ebbe az alapszituációba belegondolunk, már sejthetjük, hogy vicces, drámai, abszurd és megható ziccerhelyzetek tömkelege várhat ránk.

Eran Kolirin író-rendező ízlését és mértéktartását dicséri, hogy mindezt nem zúdítja a nézőre, sőt, még kissé túl szűkmarkúan is osztogat belőlük. A sóher… A film azonban, bár igen kurta, azért szépen mesél, emberi, bölcs hangon, szeretettel telve. A bő tucatnyi zenekari tag, valamint a fogadósné és vendégeinek története mégis kibomlik egy éjszaka alatt, és szomorkás, kevés boldogsággal teli, de mégis reménykedő, pozitív életszemléletű sorsokat ismerünk meg. Levegős, ritkás, kissé tétova szerkesztésű film hézagjai éppen arra jók, hogy mélyebben átgondoljuk az éppen előtte lezajlott kis jelenetet, hogy átérezzük előítéleteink fonákját, illetve ostoba hazugságait, hogy a néha hátulról bekanyarodó poén betaláljon. Kolirin bemutatkozó filmjében Aki Kaurismaki nyomait vélem felfedezni, de nem nyúlás, vagy koppintás formájában, hanem szemléletében, világlátásában. Fanyar humorral, kissé abszurd színezetű szemüvegen át szemléli a világot, de sohasem gyűlölködik. Szereti a világot, bármennyire élhetetlen, bármennyire el van cseszve. A végén kissé bizonytalanul intenek búcsút egymásnak a film szereplői, de ez önmagában több, mint amennyit a zsidó-arab konfliktusok kezelésében a világ, valamint a zsidó és az arab politikusok eddig elértek. (Vagy inkább rontottak…) Asanisimasa: 8/10