Ha 14 éves lány lennék, ezt a filmet választanám az Alkonyat-trilógia nyálas vámpírjai és nevetséges vérfarkasai helyett. Az igazán érdekes viszont az, hogy bár nem vagyok 14 éves lány, nagyon nem, még így is bejön Az éhezők viadala. Pedig valójában ez sem egy nagy etwas.

A projekt életútja nagyjából ugyanaz, mint pár évvel korábban indult, fent említett vetélytársáé: Az éhezők viadala-regényciklust bizonyos Suzanne Collins, a tévéműsor-forgatókönyvíróból bestseller-szerzővé és dollármilliomossá vált hölgy írta és adatta ki, először 2008-ban. A regénytrilógia rövid idő alatt gigasikerré vált és íme elkészült az első rész moziverziója és készül már a többi is. Itt sem a reália rögös, mocskos, sáros világa az, ami megragadja az elsősorban tizenéves olvasóközönség érdeklődését, vámpírok és vérfarkasok helyett azonban egy távoli jövőbe repít minket Collins Zsuzsi képzelete, amiben szépen, egyenletesen, csomómentesen keverednek bizonyos általa korábban látott filmek és olvasott olvasmányok jellegzetes motívumai, Orwell 1984-étől és az létező összes utó- és disztópiától a Running Manig és a Battle Royale-ig. Alapvetően azonban a klasszikus Spartacus-sztoriról van szó, ezúttal egy távoli jövő elképzelt országának feudális társadalmi környezetében, melyben valamilyen okból véletlenszerűen kiválasztott tinédzsereknek kell élethalálharcot folytatniuk a túlélésért, egy gigászi tévéshow keretében. Ja, van szerelmi szál is.

Amivel jobb, vagy több Az éhezők viadala az Alkonyatnál, az elsősorban az, hogy kevésbé nyálasak és ragacsosak a szereplők, Collins nem nézi olvasóit/nézőit bugyibapisilő, 35-ös IQ-jú szende szüzeknek, akiknek minden vágyuk tűzijátékszerű kiteljesedése egy negyed pillanat alatt elcsattant puszi, rendesen smárolnak, ha arra kerül sor, ahogy amúgy egyébként is teszik a való világban, de ami a fő, hogy nem ez a legfőbb gondjuk. Konkrétan élet-halálharcba vannak kényszerítve egy cinikus, önző, elnyomó hatalom kénye-kedve szerint, annak szórakoztatására. (Mint anno Spartacusék is voltak…) Vicces és stílusos az uralkodó osztály megjelenítése, hiszen igen jól passzol ehhez a full barokkból idekonvertált pipiskedő, rizsporos bájolgás, a kellemkedő kényeskedés és a piperkőc szemforgatás, ami igen jól mutat a látványos, high-tech technikai környezetben. Az elnyomott osztály ezzel kontrasztosan a XIX. század angol munkáskülvárosainak kopott, koszlott, szürke, színtelen tömegmasszáját mintázza, a hősök innen kerülnek elő – érdekes, sőt, meglepő módon Collinsnak van agya ahhoz is, hogy találjon azért (nagyjából) szimpatikus szereplőket a high societyben is. A beszédes elnevezésű éhezők viadalára kiválasztottak aztán egy erdőben folytatnak egymás ellen hajtóvadászatot, a Rambó és más dzsungelakciókból, valamint az idevágó túlélő-showkból megismert eszközökkel, fordulatokkal és konfliktushelyzetekkel. A végén csak egy maradhat, ami egy hirtelen döntés értelmében (szintén meglepő, de mulatságos fordulat a hatalom végtelen cinizmusát jellemezendő), és a szerelmi szál beteljesülésének jegyében kettő lesz. Vagy mégsem.

A majd’ két és félórás eposzi méretű filmben van hely és idő mindenre, de mégsem unalmas. Gary Ross rendező kihozott a témából mindent, amit lehetett, és volt mersze hangulatteremtő célzattal elidőzni lényegtelen dolgokon is. Én külön élveztem a hosszasan erdőben bóklászó jeleneteket, valamint a helyenként nagyon fílinges kísérőzenéket (T-Bone Burnett). Tán csak az érzelmi reakciókat magyarázó flashbackek szuperáltak kicsit bénán. A társadalmi szakadék megjelenítése, a különböző osztályok sajátosságainak jellemzése pedig kitűnően sikerült, legalábbis egy alapvetően tinifilm mércéivel nézve. A fontosabb mellékszerepeknek súlyt adó ismertebb arcok (Donald Sutherland, Woody Harrelson, Stanley Tucci) mellett szerethető főhős a markáns karakterű Jennifer Lawrence, Katniss, a nyilazós lány szerepében, kár, hogy nem tudtak megfelelő fiúpárt castingolni hozzá (akiket találtak, az beférne az Alkonyatba is, tehát nyálas).

Mindent összevetve, tehát kifejtésében egy kisdoktori színvonalát el nem érő, de társadalomtudományi, illetve médiaismeret viszonylatokban legalább a problémafelvetést felvállaló tinifilmmel van dolgunk, ami nem árt a mai intellektuálisan ingerszegény tinédzserdivatok korában. Külön erény, hogy ezek a todományoskodások nem tompítják a film szórakoztató jellegét sem. Működik a cucc, na. Asanisimasa: 7/10