Martin Luther Kingnek volt egy álma, melynek megvalósulásáért egy jámbor lelkész szelíd eszköztárával próbált meg küzdeni. Voltak azonban olyan afro-amerikaiak, akik hasonlókat álmodtak, ám érte már sokkal radikálisabb fellépéssel vették fel a harcot. Róluk szól ez az archív töredékekből és kortárs kommentárokból összefűzött svéd dokumentumfilm.
Szabadságot Angela Davisnek!
Én még oly korban voltam kisiskolás, amikor osztályfőnöki órát szenteltünk egy őrületes frizurát viselő amerikai nőnek. Szabadságot Angela Davisnek! – ki volt írva a táblára, sőt, talán a megelőző rajzórán még meg is próbáltuk lerajzolni ezt a jellegzetes figurát, nyilván a Magyar Ifjúság címlapja alapján. 
Nyilván halvány fogalmunk nem volt arról, ki ez a mikrofonhajzatú nő… Valami amerikai, aki a tanár szerint a hős vietnami nép érdekében szónokol, akiket a gaz amerikai imperialisták nyomorgatnak. Lám csak, egy jó amerikai, mert az amerikaiak és egyáltalán, a Nyugat (a rothadó kapitalizmus, ugye) az rossz, gonosz és a rendes szocialista emberek ellenségei. Olyan volt, mint Dean Reed, a protest song énekes, aki még Gojko Miticcsel is játszott a Vértestvérekben, és az USÁ-ból disszidált az NDK-ba, bár ezt nem igazán értettük már akkor sem. Angela Davist is azt hiszem, valami rocksztárnak hittük. Trapéznadrág, az a hajzat, az op-art mintás blúzok… Szimpatikus volt, mert nem úgy nézett ki, mint azok a hivatalos bácsik a nagy fekete autókban, hanem akár lehetett volna egy énekes is. Ráadásul, még az iskolában is róla van szó. Pedig börtönben ül… Szerintem nem gondolkodtunk el ennek etikai vonzatain annak idején sem, nyilván elég volt az ideologikus magyarázat, ex catedra: akit a gonosz bebörtönöz, az a mi hősünk. Tehát, szabadságot Angela Davisnek! Fú, mekkora zavart okozott volna a fejekben akkor ez a svéd (Svéd! Hisz’ nem oda disszidáltak a szomszédból Miklós bácsiék? – suttogtuk volna) dokumentumfilm, mely többek között az igazi Angela Davist is megszólaltatja…
A film dokumentum
A The Black Power Mixtape 1967-1975 (magyarul: Feketék jogai) a szó szoros értelmében vett dokumentumfilm, hiszen korabeli dokumentumokból, interjúrészletekből épül fel, melyet a svéd televízió munkatársai készítettek a témában ez idő alatt. Angela Davis csupán egyik szereplője a filmnek, mely valójában a Fekete Párducok elnevezésű szocialista élű, amerikai, fekete nacionalista párt, illetve a hozzá szorosan kapcsolódó radikális fekete polgárjogi mozgalmak történetét vázolja fel ismert személyiségeik nem ritkán ma is gyújtó hangú megszólalásainak segítségével. Hallhatjuk például a kommunista Davis mellett Huey P. Newtont, a mozgalom vezetőjét, Stokely Carmichaelt, akinek például a Fekete hatalom (Black Power) szlogent is köszönhetjük, vagy Louis Farrakhant, az Iszlám nemzete szervezet vezetőjét, valamint sok más ismert és kevésbé ismert feketét. Mondataik súlyát mai önmaguk, illetve olyan követőik, mint pl. Talib Kweli, Erykah Badu szavai támasztják alá.
Kilenc év, kilenc fejezet
A Göran Olsson által vezetett alkotói csoport filmje nemes egyszerűséggel kilenc fejezetre tagoltan meséli el a forrongó kilenc év fontos történéseit. Megmutatja a lényeges kapcsolódási pontokat Martin Luther King tiszteletes személyiségéhez és gondolataihoz, de azt is, hogy miben térnek el a radikális feketék ettől. Olssonék nem élnek a nyugati televíziózásban már ekkor is megszokott divattal, nem tolják magukat az előtérbe, hanem hagyják a megszólalókat a maguk természetességében megnyilatkozni. Az időrendi szerkesztés is a valóság relatíve manipulációktól mentes megragadását szolgálja – ezzel együtt nem lehet szó nélkül elmenni a korabeli svéd (és holland) kormányok intelligens Amerika-ellenessége mellett sem. Ennek egyik bizonyítéka, hogy már a kezdet kezdetétől az állami tévé forgatócsoporttal követte a Fekete Párducok tevékenységét, mintegy figyelő tekintetét rajtuk tartotta, de ismeretes Olof Palme miniszterelnök USÁ-val és más nyugati demokráciákkal való sajátos viszonya is. A filmben helyt kap egy ezzel kapcsolatos, igen vicces kis „botrány” is, amit egy amerikai tévéműsor-újság (sic!) gerjesztett. A filmből aztán rengeteg szégyenletes dolog derül ki a fehér, angolszász és protestáns Amerikára nézve, melyet a feketék ellenében követtek (s követnek) el. A Fekete Párducokat pedig nem holmi terrorszervezetként ismerjük meg, ahogy azt amúgy a hivatalos amerikai orgánumok kommunikálni szerették, hanem egy komoly, felelősségteljes, felnőtt politikai pártot látunk, melynek a feketék és fehérek körében végzett munkájának az eredménye végül is az, hogy Amerikának, a világ egyik legerősebb hatalmának ma fekete elnöke van. (Erre jövünk mi…) Asanisimasa: 8/10
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 
“(Erre jövünk mi…)” – Ezt hogy kell érteni?
Erre jövünk mi, magyarok… Aktuálpolitikai élű kiszólás, utalva a Magyar Gárdára, cigánygyilkosságokra, effélékre. A világ folyik, mi meg úszunk ellenében, amíg meg nem fulladunk. Erre gondoltam, tán nem kellett volna beleírnom, de amikor írtam ezt a cikket a port.hu-ra, akkor éppen tele volt a tököm. Így most már így lesz.
Tehát legyen a következő miniszterelnök zsidó? 🙂
Hát, ha a Tomira gondolsz, akkor inkább ne legyen miniszterelnök…:))) Egy okos nőneműben viszont kiegyezhetünk.
Nem volna vele gondom, de ezt így konkrétan… 🙂
Azért mi nem Amerika vagyunk a hatszáz nemzettel…
Ha meg geci akarok lenni, akkor a mostani is sokak szerint “cigány” és hol tartunk? 🙂
😀
Szóval csak arra akartam utalni, hogy a felvetés is butaság… De “épp tele volt a tököd”, amit viszont nagyon is megértek 🙂
Senkire nem gondoltam, a filmes reflektálásodra reflektáltam :). Nem vagyunk Amerika, nem azzal van a baj, hogy nem nemzetiségi az “uralkodó osztály” :). Bevennék őket is, be is veszik (Farkas Flórián)…
Amúgy utálom a politikát a művészetben, sok kritikádban is zavart eddig is 🙂
A művészet egyik legfontosabb feladata a külvilágra való azonnali és egyenes reagálás, így a művészet igen, politikus. Az a művészet, amely nem reagál sehova, csak önmaga körül forog, az halott dolog. Elefántcsonttorony. Értelemszerűen, a kritika kutya kötelessége a művészi alkotás kihívásaira hasonló hangnemben, és attitűdben reagálni.
Ez a film ráadásul nem művészet, hanem színtiszta dokumentumfilm, ráadásul politikai, politikatörténeti témában. Így nem tudom, mi az, ami nem tetszik…
És nem is érdekelnek az olyan alkotások, műfajtól függetlenül, melyek nem utalnak, vonatkoztatnak el, illetve nem forgatnak ki közéleti problémákat, élethelyzeteket, társadalmi folyamatokat, stb. nem érdekel a l’art pour l’art. Üresnek és hazugnak tartok mindent, ami csak önmagával hajlandó foglalkozni és nem vagyok hajlandó földbe dugni a fejem és befogni a szám. Még akkor sem, ha nincs igazam. (De igazam van. 🙂 )
(Még akkor is, amikor egyetértettem vele, mert nem ide való!)
Oké, akkor megértem a politikai megnyilvánulásokat a kritikáidban, de ez akkor is erőltetett volt. 🙂 Na nézzünk valami jó filmet. 🙂
Úgy látom, Robbet-Grillet nem az eseted (gondolok mondjuk A szép fogolynőre vagy a Marienbadra). Őszintén szólva a 2001. Űrodisszeiában sem tudok napi vonatkozást felfedezni, de ez lehet az én hibám (minden irónia nélkül ). Amúgy az ember a saját blogjában elküldheti az összes politikust az anyjába, ha úgy tartja kedve, de ezt a kiszólást én sem értettem, nyilván kell hozzá az azonos hullámhossz.
Úgy gondolom, hogy majd’ minden műalkotást lehet politikai, vagy más társadalomtudományi kontextusban értelmezni – hiszen kizárt dolog, hogy alkotója az ihlet és az alkotás pillanatában ne gondolt volna valamire, ami ezekhez köthető. Ha látványosan apolitikus valami, már az is poltikus alkotói attitűd. Robbe-Grillet Marienbadja esetében nézzük meg, hol, milyen körülmények között történik. Hopp, máris politizálunk, máris társadalmi kontextusról beszélünk, s innen csak egy lépés, hogy aktuális dolgok is eszébe jussanak a nézőnek, főleg, ha ma néz egy 1960-valahányas filmet. A politikus szemlélet amúgy nem jelent pártpolitikus szemléletet, viszont egy világnézet képviseletét mindenképpen. Egy katolikus egészen más szemmel nézi a filmeket, legyen az a nyolcadik utas a halál vagy a Passió, mint egy ateista kommunista, vagy egy buddhista, más dolgokat lát bele, máshol érzi a hangsúlyokat, stb. Kubrick is nagyon politikus volt mondjuk, viszont pont az Űrodisszeiához tényleg nehezen tudnám kötni Orbán Viktort. 🙂 (Bár az öntudatra ébredt gép problematikája már hasonlatos a 2/3-os parlament működéséhez, amely még az öntudatra ébredés előtt áll…:D) De gondoljunk a Mechanikus narancsra, az Acéllövedékre, a Dr. Strangelove-ra – ezeket ma nézve már könnyen asszociálhat az ember akár a ma történtekre is. Persze ez a befogadó oldal érzékenységétől, attitűdjeitől is függ, mondom még egyszer. Az önmagában forgó elefántcsonttoronynál viszont nincs unalmasabb. (A szerencsétlen “Az erre jövünk mi” félmondata tényleg csak az ellentétes irányokra utal, a világ arra, mi meg erre. Ennyi.)
Amúgy, ha azt mondjuk, Robbe-Grillet az egzisztencialistákhoz köthető, akik jellemzően egy módos polgárság körében jelentek meg, mintegy folyományaként, útkeresésként a klasszikus liberalizmus háborúkhoz vezető értékcsődje után – és ennek fényében értelmezzük azt a sok lilaságot, amit összehordtak, már ismét csak politizálunk. Ha vulgáris akarnék lenni, akkor azt mondanám, kíváncsi vagyok, miről beszélne Robbe-Grillet (vagy Sartre, vagy Camus), ha életében legalább egy hétig éhezett volna… 🙂
Valójában amúgy azt gondolom, hogy a napi aktualitásoktól független “műélvezetet” legfeljebb rossz művészettől, de leginkább művészettől teljesen mentes, ipari jellegű, szórakoztató zsánerfilmektől várhatunk. De azok meg kit érdekelnek? Mert engem szintén nem.
Elfogadom, hogy nincs politikától független művészet, ezt nem is vitattam, csak kíváncsi voltam, mit hoznál ki az említett filmekből.
Direkt apolitikusság – ez stimmel. A többivel nem tudok mit kezdeni. Nem akarnék esztétikai kérdésekbe belebonyolódni, most nagyrészt befogadói szemszögből közelíted meg a dolgot, de amit eredetileg írtál, „a művészet reagálása”, nem egyenlő a művészetre való reagálással. A nézőnek, ha olyanja van, mindenről Orbán Viktor jut az eszébe, nyilván befolyásol a hely, a kor, stb, a dolognak ez a része nem is érdekes.
Az alkotó sem tud függetlenedni a közegtől amiben alkot, tiszta sor, én arra lettem volna kíváncsi, mitől politikusak, milyen közéleti/társadalmi dolgokra reagálnak pl. az általam sorolt filmek (nyilván nem az Acéllövedéket említettem ). Ha öntudatlan reagálásra gondolsz, az még hagyján, de tudatosan…?
A négyzet eredetileg smiley lett volna, csak word-ből emeltem át a szöveget, gondok vannak a netemmel. Az Acéllövedék megérdemel egy rendeset: 🙂
Tudatos elzárkózás a direkt véleménynyilvánítástól (vagy csak valami árnyalt háttérfestésről legyen is szó) is direkt véleménynyilvánítás. 🙂 Én mondjuk, természetesen elsősorban csak a művészetre való reagálásról írhatok, tekintve, hogy nem vagyok alkotó művész. Arról csak laikus, naiv elképzeléseim lehetnek. S mivel nem hiszek a művészet objektív vizsgálatában sem, ezért törvényszerűen a saját szemüvegemen keresztül tudom csak vizsgálni az adott cuccost. Ha az torzít (mint ahogy torzít), akkor az én véleményem is torz, mint ahogy amúgy mindenkié. Annyi igazság, annyi látásmód, annyi értelmezés, ahány ember. Így csak abba reménykedhetem, hogy e sajátos vélemények segíthetnek valakinek a választásban, mint ahogy vannak emberek, akik gond nélkül cserélgetik másokkal a szemüvegeiket, aztán vagy látnak vele, vagy nem. Én most Orbán Viktor démonikus ábrázatát látom meg mindenben, remélem, elmúlik ez is egyszer. 😀 (Azt azonban továbbra sem értem, mi a gond az olyan kiszólással, amit egy fekete jogvédőkről szóló doksi kapcsán engedek meg magamnak, a mai magyar, ellentétes irányú társadalmi és politikai folyamatokra célozva. A fekete, ebben az amerikai kontextusban, szinte egy az egyben “áthangszerelhető” a mai meleg, liberális, vagy “a nők csak szüljenek és maradjanak kussban”-, zsidó- és cigányellenes satöbbi irányultságokra. Még akkor is, ha a Black Power mozgalom inkább volt rasszista és szélsőbalos, tehát kirekesztő, mmint befogadó, liberális.)