Nem tudom, valaha is előfordult volna velem olyan, hogy nézek egy filmet, és nagyjából a negyedétől kezdve azon szurkolok, hogy mikor indul már be a jó öreg és unalmas hollywoodi kliséáradat, mikor jön már az álomgyári dramaturgia jóleső, fellélegzést hozó, megtisztító “hazugsága”? Nézem, nézem ezt a Snowtown című filmet és egyre jobban süllyedek bele az emberi lét legocsmányabb bugyraiba, de sehol nincs segítség, nincs kiút. Olyan érzés ez, mint amikor az ember rémálmaiban egyre csúszik lefelé egy lejtőn, miközben felülről kondérból öntik rá a szart, lentről meg éles karmú kezek markolják erősen és még húzzák is lefelé…

(Spoiler) A film közepétől már magunk is lassan olyan állatokká válunk, mint akik a filmen szerepelnek. Miért nem bassza szét már az agyát annak a rohadéknak?! Ott van a kezében a fegyver, ő adta oda, ráadásul, húzd már meg azt a kurva ravaszt?! Nem húzza meg. Nem és nem. Sőt… Megtörtént eseményeket dolgoz fel Justin Kurzel eddig legalább 18 különféle díjat és 15 jelölést begyűjtő, kíméletlenül erős rendezői debütációja, mely egy Dél-Ausztráliai, ergo, isten háta mögötti kisváros (külvárosának) egyen-faházai közé kalauzol el minket, pontosan abba a világba, melyet Nick Cave olyan érzékletesen megírt És meglátá a szamár az Úrnak angyalát című regényében. Isten jelen van itt is, szavakban, dalban és a heti istentiszteleteken legalábbis, amúgy viszont jobbára csak szarik erre a vidékre és a benne lakó teremtményeire. Itt élt és tette szégyenletes “dolgát” Ausztrália valaha élt leggonoszabb, legembertelenebb sorozatgyilkosa, John Bunting, aki ráadásul még, afféle önjelölt erkölcsi prédikátorként és igazságosztóként, egy kisebb szektát is szervezett maga köré. Állítólagos célja az volt, hogy megtisztítsa általa degeneráltnak bélyegzett környezetét a drogosoktól, pedofiloktól és homoszexuálisoktól, amit 11 bizonyított esetben szinte példátlan szadizmussal meg is tett – áldozatait kivétel nélkül régi ismerősei körül válogatva ki. Néhány agyatlan, primitív lelkivilágú követőjével igen erős, de egyben bizarr testi kapcsolatot sem nélkülöző viszonyrendszert alakított ki, akik benne az erős vezetőt látták. A méltó (minimális) büntetését azonban ő sem kerülhette el, jelenleg is életfogytig tartó börtönbüntetését tölti.

Bunting az emberi lét véglénye. Végletesen gonosz, cinikus, elvetemült és hidegvérűen, mindent eltervezve, élvezettel gyilkol. Kinézetre még tán egy szimpatikusnak is mondható, szakállas, enyhén köpcös, egyáltalán nem brutális érzetet keltő férfi, csak a szemeiben villan valami olyan sötétség, melyre jóérzésű embernek görcsbe rándul a gyomra. Daniel Henshall ausztrál színész velőt rázó hitelességgel formálja meg figuráját. Mellett is elképesztő fazonok jelennek meg, követőinek illetve áldozatainak szerepeiben, nem is hiszem, hogy mind profi színészek lennének, annyira hiteles minden gesztusuk, mormogásuk, löttyedt húsuk és a lényükből áradó lepusztult, bűzös és rothadó civilizálatlanság. A Buntingot játszó Henshall mellett még egy figura van, akinek minden józan emberi érzés (és a fent említett hollywoodi dramaturgia) alapján ellenpontoznia kéne ennek az ördögi alaknak súlyát, ez Jamie figurája (Lucas Pittaway). Lehetősége, indokai, eszközei, sőt, még tulajdonképpen morális indítékai is lennének arra, hogy végezzen Buntinggal, de mégsem teszi, hanem tehetetlenül oldódik fel a végtelen gonoszságban. Nincs jövő, csak a pusztulat. Ez a kilátástalan tehetetlenség az, ami e filmet hihetetlenül hitelessé, brutálisan erőssé és tulajdonképpen nézhetetlenné teszi. Rossz nézni, belepasszíroz a betonba, és a végén még ránk dob néhány szívlapáttal a nedves cementből is. Megtekintése kötelező viszont annak, akik nem értik, mi lehet azoknak a lelkében, akik ott ordibálnak, dobálnak és köpködnek a melegfelvonuláson, és minden más szabadságjogi megmozdulásokon. A Buntingok itt élnek közöttünk. Végtelenül sivár, kíméletlen, de brutálisan őszinte és ne legyenek kétségeink, rendkívül hiteles és igaz film is a Snowtown. Asanisimasa: 8/10